Zsolt hangosan feljajdult, amikor kora reggel álmosan belerúgott az ágy lábába. Be fog kékülni, gondolta, de már nem lehetett visszacsinálni. Visszanézett az ágyra, amelyben csak egy barna hajzuhatagot látott, ami szerencsére nem mozdult. Mielőtt a nyájas olvasó azt gondolná, ismeri a hölgyet, elárulom, nem. Sem Emma, sem Írisz nem került a képbe, mert Zsolt pár hónappal később otthagyta a céget. Nem volt tervben nála, de kapott egy jobb lehetőséget, és nem tudott nemet mondani rá. A hajzuhatag pedig nem munkatársa volt, hanem egy könnyű kalandnak induló ismerkedés, amely végül kiteljesedett. Egy fikarcnyit se bánta, hogy eljött arról a helyről, mert bár lehetett volna jobb jövője talán, mégis nap, mint nap azt érezte, a kollégák furán néznek rá.
Amikor a konkurencia megkereste, gondolkodási időt kért. Aztán két nappal később beadta a felmondását. Összepakolta a cuccát, és maga mögött hagyta az egész kellemetlen helyzetet. Bízott benne, hogy Írisz soha többé nem talál rá, mert még a telefonszámát is megváltoztatta.
Így vágott neki az új életnek. Elvégre a város nagy, millió hely van, ahol dolgozhat, nem akart beleragadni a régibe. A hotelfelújítási projekt, amihez hívták, nagyon tetszett neki, a fizetés még jobban. Jó érzés volt tudnia, hogy tiszta lappal indulhat.
Úgy két hónappal később, ahogy eljött a cégtől, a belvárosban szó szerint belebotlott Íriszbe. A lány vigyorogva a képébe bámult és megállt.
– Na, most jobban érzed magad? Tiéd a terep, láthatod, nem csinálok semmit, megnyugodhatsz.
– Köszönöm! Minden jót neked! – mondta gyorsan és arra gondolt, ez a lány beteg. Viszont nem tudja, hogy már nem dolgozik a régi helyen, ami egyet jelent azzal, hogy nem foglalkozik vele. Ennél jobb hír nem is érhette volna. Nem volt kedve tovább folytatni ezt a beszélgetést, ezért lépett is volna, de a lány megállította.
– Azt gondolod rólam, hogy sérült vagyok? Vagy épp bolond? – kérdezte ingerülten.
– Nem gondolok semmit – hangzott a felelet.
– Nem baj. Viszont a veled való találkozás elindított egy másik úton. Szakembert kerestem, és már nem akarok folyton a múlton rágódni.
– Ezt örömmel hallom. Sajnálom a történteket, de ezt már mondtam. Tudod, nem látjuk előre a tetteink következményeit. Hülye kis lurkó voltam, mit érdekelt engem más szomorúsága.
– Igen, az voltál, de jólesik hallani, hogy megbántad. Zsolt! Ne haragudj rá, hogy egy éve annyira ellened mentem. Hidd el, magam sem tudom, mitől voltam annyira gonosz és szánalmas.
A fiú meghökkent. Ilyesféle megbánásra és bocsánatkérésre nem számított. Vannak még csodák, kérdezte magában, de nem volt benne biztos, hogy az őszintének tűnő szavak mögött valódi őszinteség van. Volt ő már naiv nem is egyszer, jobbnak látta sietve elköszönni. Ahogy befordult a sarkon, még látta, hogy a lány utána bámul. Már-már megsajnálta, de eszébe jutott, hogy csúnyán megjárhatta volna, ha nincs Emma. És még így se volt igazán nyugta. Jól tette, hogy eljött, jól tette, hogy új lappal indult neki a világnak.
Nem akart komoly kapcsolatot, nem akart semmi mást csak dolgozni, új ötletekben elmerülni, de egyelőre nem horgonyozni le senki mellett. Úgy látszott, épp sínre került az élete, és ettől napról napra jobb lett a kedve. Azt azonban megtanulta, hogy a dolgok gyakran nem azok, aminek látszanak, ahogy egy szerelmeslevél se a régi már, pedig egykoron milyen szépeket írtak a lánglelkű írók, költők.
Zsebre vágta kezét, és jókedvűen lépett be kedvenc helyére, a Créme Brulée-be, ahol mindig várta egy habos kávé és egy omlós croissant.
Kép forrása: Pinterest
