„– Szép napot neked is. Próbálj meg dolgozni, vagy bárhogy kizökkenni ebből. Jó úton haladunk a megoldás felé… hidd el! – mondta Dávid, és a tálcával a kezében kiegyensúlyozott Edina lakásából.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Dávid napokon keresztül nem jelentkezett. Edina már kezdett aggódni. Illetve… nem is a férfiért aggódott – ha esetleg érthető módon kifarolna ebből az egészből, lenyomja ő egyedül is -, hanem az egész közelgő balhé miatt. Valamiért úgy érezte, ezt a zaklatási ügyet nem fogják megúszni anélkül, hogy ki ne tudódna, hogy a lánya az áldozat. Akkor viszont nem lesz maradásuk.
Tavasszal viszont ugyan hova vinné át Emesét? Melyik gimi fogadná, és hogyan tudna beilleszkedni a lánya abba a közösségbe? Az egész váltás csak visszavetné a gyógyulási folyamatot… talán még a klinikára is visszakerülne.
Az aggodalmaskodással töltött napokat lidérces álmokkal teli éjszakák követték. Edina pár nap alatt teljesen becsavarodott. Péntek este aztán Dávid átkopogott, és kedvesen meghívta Emesét Fótra, a lovakhoz.
– Persze, te is jöhetsz, ha van kedved, és, ha egy kis kikapcsolódásra vágysz – tette hozzá Dávid, remélve, hogy Edina igent mond.
– Végül is, miért ne – mondta fakó hangon a nő, mert kedve ugyan volt, de ereje nem sok.
Reggelre aztán mégis összeszedte magát – Emese lelkesedése egészen feltüzelte – és egy gyors reggeli után, könnyed léptekkel robogott le a lépcsőn, ahol az orvos és Dávid várta őket.
Nem volt benne biztos, hogy valaha is járt-e már Fóton. Átutazva a város annyira nem nyűgözte le, de a hegyre felérve, az autóból kiszállva, arcát a Napba fordítva érezte, ahogy feltölti a hely szépsége, energiája.
A lovak körüli teendők elrabolták tőle Emesét, így Dávid és ő tudtak egy pár szót váltani kettesben.
– Beszéltem az iskola igazgatójával – kezdte mondandóját Dávid.
– Mi? Felhívtad az igazgatót? Én meg napok óta halogatom a dolgot, tűrtőztetem magam? – csattant fel Edina.
– Nem hívtam én fel, dehogy. Kértem tőle időpontot, és bementem személyesen – válaszolta higgadtan Dávid
– Hogy mit csináltál? És mit mondtál, ki vagy, és mit mondott ő?” – hitetlenkedett Edina.
– Elmondtam, hogy a család barátja vagyok, és, hogy több tanút fel tudok sorakoztatni, akik bizonyítják, hogy a tizenkettedikes Benedek zaklatta, zsarolta és molesztálta az alsós lányokat. A legnagyobb meglepetésemre az igazgató nem akadt ki, nem tagadott, hanem csak hebegett és habogott. Kiderült, hogy a másik lány szülei már hetek óta hívogatják. Náluk is kiderültek a dolgok, és most követelik, hogy hurcolják meg és rúgják ki Benedeket – számolt be Dávid az igazgatóval folytatott megbeszélésről.
– Atyaég. Mondtam én, hogy balhé lesz ebből. Nem elég ez a sok szar dolog az életünkben, még a suliból is el kell vinnem Emesét… ebbe a gimibe akart járni már vagy hatodikos kora óta! Érted? Mi van, ha visszaesik az anorexiába? – öntötte el Edina szemét a könny.
– Edina. Edina! Hahó. Te teljesen szétestél. Nem véletlenül ajánlottam fel a segítségemet. Mi apámmal egy komplett programot dolgoztunk ki az elmúlt pár napban – bocsánat, ezért voltam egy kicsit eltűnve – amit most egy találkozón át fogunk beszélni – mi, ti, szülők, meg az igazgató. Jövő héten csütörtökön kellene szabaddá tenned magad. Megoldható? – faggatta Dávid a meglepett nőt.
– Persze, megoldható. Emese nekem az első. Nem tudom, hogy szóljak-e Zsoltnak is. Végülis ő Emese apja – agyalt Edina, de inkább magának tette fel ezt a kérdést, mint Dávidnak.
– Ha egy kicsit is agresszív, vagy… hogyan is fogalmazzak, nem tud higgadtan, konstruktívan tárgyalni, akkor ne szólj neki. Majd elmondod a végén, hogy mit intéztél. Apám meg én jelen leszünk, és a te oldaladon állunk. Kelleni fog a türelem és a hatékony kommunikáció, mert nem akárki az ellenfelünk – magyarázta Dávid.
– Nem akárki? Hát, nehogy már elájuljak egy tizennyolc éves gyerektől… – hüledezett Edina.
– Természetesen nem tőle kell tartanunk. Benedek apja ismert vállalkozó a kerületben, milliós adományára minden évben számít az iskola – próbálta meg érzékeltetni a helyzet súlyosságát a férfi.
– Oh. Értem. Tehát ezt el fogjuk bukni – summázta Edina.
– Nem, nem feltétlenül. Ne feledd, kik lesznek a te oldaladon. Ne becsüld le apámat! – mosolyodott el cinkosan Dávid, majd a távolban nyerget igazító dokira sandított.
– Nem. Semmiképp. De én nem akarok senkit megfenyegetni, vagy hasonlók – hebegett Edina.
– Semmi fenyegetés, az az eszköztelenek módszere. Mi csak egy lehetőséget vázolunk fel nekik. De ne szaladjunk ennyire előre. Csütörtökön minden kiderül. Csak figyelj! – zárta le a témát Dávid.
– Most pedig van egy ötletem… ahogy elnézem, apám meg Emese már szuperül felnyergelték a lovakat, pillanatokon belül itthagynak engem. El is engedem hát ezt a dolgot. Menjünk fel inkább a présházhoz. Pazar a kilátás, finom a bor, de kávézhatunk is, és a desszert is megér egy misét. Van kedved velem lazulni szombat délelőtt? – nézett rá kérdőn Dávid, és erre a ragyogó tekintetre és lovagias felajánlásra nem lehetett nemet mondani.
Edina pihegve ért fel a Vörösmarty kunyhóhoz – lehet, hogy újra el kellene mennie futni vagy edzeni… – és egy hosszú percen át csak bámulta a lábai előtt heverő fővárost.
– Ez tényleg csodás, Dávid. Köszönöm, hogy meghívtál – mosolygott a férfira, majd elindultak a présház felé.
Dávid megfogalmazhatatlanul könnyed módon, szinte észrevétlenül nyűgözte le Edinát – szerethetően régimódi volt, aki előre engedi a nőt, és fizetni nem hagyja, viszont beszélni igen. Témáról témára haladva, nagyokat nevetve töltötték el az időt, amíg az orvos és a kislány lóháton poroszkált a környéken.
Dávid és Edina egészen feltöltődve, jókedvűen, egymás tekintetében fürdőzve tért vissza a lovardába. Mindenki érezte, hogy ez a nap szuperül alakult, és, hogy egy hét múlva biztosan megismétlik…
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
