„A beszélgetés jobb kedvre derítette: miután elköszönt Emesétől, még nagy lendülettel dolgozott két órát, aztán összekészítette Emese másnapi finomság-csomagját, pár ruhát és egy könyvet, amit vett neki, és eltette magát másnapra.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Edina jó megfigyelő volt, és amúgy is, minden érzékszerve ki volt hegyezve a kórházban bekövetkezett változásokra, ezért rögtön észrevette, hogy a lépcsőn az a kislány lépdel lefelé, a kijárat irányába, aki az Emese kórterme előtti szobában, a legszélső ágyon feküdt.
Mindig az ő szemébe nézett először, amikor az osztályra érkezett. A jégkék szempárból most öröm sugárzott: ő innen most már hazamegy! Vége a rettegésnek, a veszélynek… otthon majd összeszedi magát, és teljesen meggyógyul.
Biccentett egyet a kislánynak és az anyjának, de azok nem viszonozták a köszönést – nyilván, ők nem figyelték meg annyira sem őt, sem Emesét. Mindegy is, a lényeg, hogy van remény: innen gyógyultan adják haza a csontsoványra fogyott fiatalokat.
Sietősre vette a lépteit, hátha neki is valami hasonlót mond majd az orvos: hogy a hétvégére hazaengedik Emesét, mert olyan szépen gyarapodik.
Most már rutinos volt: hangosan kopogott, és fülét az ajtóra tapasztotta, hogy meghallja az öreg hívó szavát. Be is lépett azonnal, és remegő kézzel csukta be maga mögött a nagy mázas fehér ajtót.
– Üdvözlöm, Edina! Üljön le, kérem. Jó híreim vannak. Emese jobban van, annyira, hogy most haza merem küldeni. De, ahogy már mondtam Önnek, még nem szabad fellélegezni. Itt a terapeuta kontaktja, nem emlékszem, hogy megadtam-e a múltkor. Vass Elemér. Hívja fel mihamarabb! Kiváló szakember. Vele, velem, és persze az Ön kontrollja alatt a lánya meg fog gyógyulni. Péntek reggel tud bejönni a gyerekért, akkor kézhez kapja a zárójelentést. Most minden energiáját a lányára kell fordítania. De nyilván ezt mondanom sem kellett volna. Köszönöm, hogy bejött – zárta le a beszélgetést az orvos, pont úgy, mint az előző alkalommal.
Ő elmondott mindent, amit kellett. És Edina elégedett is volt ezzel… hiszen nem kedvesnek kell lennie a szülőkkel, hanem profinak a betegeivel.
A folyosón a kórtermek felé igyekezve versenyt kopogtak a cipősarkai és a szíve. “Hogy fog örülni Emese!” – mosolyodott el magában.
A lány tényleg örült, ő ugyanis már kipuhatolta a nővérektől, hogy a hét végén tutira hazamehet. Edina óvatosan átölelte a még mindig olyan törékenynek látszó kislányát, és átadta neki a magazint, a finomságokat és a ruhát.
– Annyira boldog vagyok, kislányom. Nagyon jó kis lakást találtam, szeretni fogod. Figyeld meg, a nyári szünetre, de ha más nem, az őszi tanévkezdésre újra a régi leszel. Mindenben segítek – lelkendezett az ágy szélén ülve, Emese kezét fogva.
– Már sosem leszek a régi. Te is tudod – komorodott el Emese. – De meggyógyulok, ezt megígérem, mert elhatároztam.
– Tudod, hogy bármikor elmondhatod, hogy… – kezdte pedzegetni a témát, de Emese hárított.
– Nem. Nincs mit elmondanom. Pénteken hánykor jössz? – terelt a lány.
– Nyolcra itt vagyok – válaszolta az anyja.
Még tettek egy nagy sétát a kórház parkjában, aztán elbúcsúztak. Péntekig még van két teljes nap, de azt már fél lábon állva is kibírják.
Edina annyira elmerült a gondolataiban, hogy szinte észre sem vette, hogy hazaért. Ijesztő volt számára, hogy mostanában annyira stresszes és fáradt, hogy ki-kiesnek pillanatok, történetek a napjából. Most is: az autó szinte magától ért haza, pedig az új lakás még nem is rutin útvonal…
Annak ellenére, hogy állva el tudott volna aludni, tudta, hogy neki most dolgoznia kell. A megbízók határidejét mindig igyekezett betartani: sosem hárított, magyarázkodott, és nem kért haladékot csak azért, mert magánéleti problémái voltak.
Mivel csodaszép volt az idő, gondolta, kiül a teraszra dolgozni. Főzött magának egy jó kávét, belebújt puha papucsába, és magával vitt egy meleg plédet is, hogy fel ne fázzon. Amint kitette a laptopot és a csészéjét a kis asztalkára, és lehuppant a székre, megneszelte, hogy a szomszéd erkélyen van valaki. “Uhh, de ciki, erről meg is feledkeztem. Hogy a régi, elhasználódott nád helyett vegyek ide valami elválasztót.” – korholta magát, de addigra önkéntelenül is átsiklott a szeme a szomszéd erkélyre: ki van ott, és mit csinál.
A friss illatot árasztó babakék és a piros ing jókedvűen intett egyet, a fehér alsógatyák pedig mozdulatlanul, katonásan sorakoztak a szárítón. Kuncogni kezdett, pedig semmi vicces nem volt ebben az egészben: a szomszéd férfi épp teregetett. “Ezek szerint egyedülálló. Vagy rövid pórázon van.” – jutott eszébe, de nem agyalt tovább, inkább nagyot köszönt, ha már így lebukott a bámulással:
– Jó napot, Dávid!
A férfi zavarában szintén elmosolyodott – vehetett volna ő is valami elválasztót a két erkély közé, villant be neki, na, de most már mindegy – és visszaköszönt.
– Jó napot!
Edinának rosszul esett, hogy a szomszéd nem a nevén szólítja, de ezen sem ért rá morfondírozni, mert Dávid megkérdezte, dolgozik-e.
– Igen, meghívókat, kártyákat, formanyomtatványokat, kiadványokat tervezek. Itthonról dolgozom már vagy tíz éve – válaszolt kicsit bőbeszédűen, majd visszakérdezett. – És maga?
– Én? Én a különféle textilek száradási sebességét mérem a Nap beesési szöge és a szélirány és sebesség viszonylatában – hadarta Dávid egy szusszra, nagyon tudományosan.
– Te-tessék? – pislogott Edina zavarában.
– Áh, hagyjuk. Bocsánat. Fizikus vagyok, és, amint látja, nem álltam sorba, amikor a humorérzéket osztogatták – vonta meg a vállát a férfi.
– Dehogynem – motyogta magában a nő, és belemélyedt a laptopjába, Dávid pedig mosolyogva eltűnt a teregető kosarával együtt.
“Dávid, fizikus. Te jó ég, miért nem néztem meg a postaládán, mi a családneve? Most rá tudnék guglizni.” – kattogott Edina, de hirtelen le is csapta a számítógépét. “Ahh, nehogy már! Egy fél éve sincs, hogy elváltam. Mi ütött belém? Nem kell nekem még egy bonyodalom!” – korholta magát, majd nagyot kortyolt a kávéjából.
Fotó: Pinterest
