Amikor eldöntöttem, hogy messzire megyek, úgy gondoltam, semmit nem viszek magammal belőled. Kirakok mindent a szívemből, és az emlékeim kamrájából. Nem kellenek a percek, órák, amelyben szerettelek. Az apró tárgyak sem, amik rád emlékeztetnek. Hátrahagyom az időt, a régi vágyakat és terveket. Csomagolni kezdtem, és még minden könnyű volt. Mosolyogtam, mert a tenger majd elmos mindent, és a parti homok puhán betemet. Nem érdekel, ha majd égetni fogja a bőröm, kevésbé fog fájni, mint a hiányod.
A naptej, bikini és vidám szoknyák mellé nem fért már semmi, és én elégedetten csuktam be a bőröndöm. Várt rám a csend, a hullámok moraja és nyárvégi szelek simogatása. Eldöntöttem, minden nap sétálni fogok, és minden nap kicsit messzebbre merészkedem a parton. Távolodni fogok tőled és majd könnyebb lesz minden.
Most itt vagyok. Ülök a parton nagy némaságban. Néha egy párocska andalog errefelé, máskor egy gyerek fut a labdája után. A sós víz illata bekúszik az orromba és csikarni kezdi.
Minden úgy van, ahogy gondoltam. Kint csend van, de bent tombol a vihar. A választ váró miértek kergetik egymást. A bőröndöm érkezéskor letettem, de elfelejtettem, hogy vannak láthatatlan súlyok. Ezeknek nem kellett hely, mert ahová pakoltam őket, ott bőven elférnek.
Nem akarok emlékezni, de minden gondolatom körötted kering. Elfogadni, elengedni…Elmondom minden nap, de még a homokot is úgy szorítom a markomban, hogy alig tud kiperegni. Hát még a szerelmem feléd. Az én szerencsétlen, viszonzatlan szerelmem.
Adtam, mit egy nő adni tudott, de érzéseim papírhajója egy idő után elsüllyedt a vízen. Mert vannak hajók, amelyek nem bírnak el többet. Túl nehéz volt a rakomány, vagy gyenge a váz? Már magam sem tudom.
Ülök, és nem gondolok semmire. A gondolatok versenyt futnak fejemben. Mert benne vagy minden sóhajtásomban. Minden szívdobbanásom a neved ritmusát visszhangozza. Jól tudom, hogy ez a szerelem is csak egy a millió közül és egy a fájdalom is, amit maga után hagyott. De nekem egyetlen és megismételhetetlen.
Messze jöttem felejteni, becsapni önmagam. Mintha nem sejtettem volna, hogy te velem maradsz. Nem valódban, mert azt nem hagytad.
Alkonyodik. Felállok, lesöpröm a homokot a szoknyámról, és elhitetem magammal, lesz majd jobb is. Addig meg csak fájjon, hagyom. Szélnek eresztem szomorú álmaim és megvárom, hogy beleolvadjanak a semmibe.
Voltunk, voltál, vagyok. Talán egyszer leszek emlékeiden túli néma vár, melynek falát nem rombolja le az idő. Addig meg kinyitom a tenyerem, és engedem, hogy a homok lassan kiperegjen ujjaim közül.
fotó: Pinterest
