Meghalt minden idők egyik legsármosabb színésze. A régi nagyok közül már kevesen maradtak, akik oly módon értették és élvezték a színészet csínját-bínját, ahogy ő. Talán a legismertebb skót volt, aki alacsony sorból származott, de kitartásával, tehetségével mindent elért. 2000-ben II. Erzsébet lovaggá ütötte.
Ha csak férfiként ismertük volna, akkor is annyit mondhatnánk, hűha! Személyében mindig elegáns, belevaló, igazi úriember nézett vissza ránk a filmvászonról, még akkor is, ha nem öltönyben villogott. Minden helyzetben, minden egyes szerepéből sugárzott az erő és a férfiasság.
Sokáig lubickolt mellékszerepekben, amikor váratlanul megkapta James Bond szerepét. Mintha egyenesen ráöntötték volna. Ahogy film megjelent a mozikban, láttuk, hogy Connery a titkos ügynök soha nem utánozható, elérhetetlen prototípusát személyesíti meg. De lehetett bármilyen film. Amiben ő ott volt, abban maradandót alkotott. Indiana Jones apjaként nem gondoltunk rá öregemberként, mert ha létezik férfi, aki nem tudott öregedni, akkor az ő volt. Minden egyes ráncával karakteresebb, férfiasabb lett. Olyan, akire 80 évesen sem mondhattuk, hogy bácsi. Ő maga volt a megtestesült álomférfi. A halhatatlan Hegylakó.
Híresen sokat készült szerepeire, és soha nem visszhangzott botrányaitól a sajtó. Amikor Catherine Zeta-Jones-szal tolvajt alakított, felszisszentünk, mert neki az is jól állt. Amikor Artúr királyként remekelt Richard Gere Lancelotja mellett az utolsó Lovagban, nem éreztük szánandónak, amiért szépséges felesége másba lesz szerelmes. Egyszerűn ostobaságnak tűnt, hogy mellette labdába rúgjon valaki, még akkor is, ha a lovag bőrébe egy nem kevésbé kiváló és jóképű színész bújt. Volt tartása, hitele. Ő volt, akinek bármit elhittünk volna zsákkal a fején is.
2003 után már nem vállalt szerepeket, csak a családjának élt. Addig viszont az összes létező díjat bezsebelte, nem érdemtelenül. Évről évre bizonyította, hogy remek színész, és ahogy múlt az idő felette, egyre különlegesebb karakterek bőrében mozgott tökéletesen.
Elment az utolsó nagyok egyike, aki nem valóságshow-ban akart érvényesülni. Elment egy vérbeli színész, aki alázattal tudott a közönség felé fordulni, és úgy játszott, hogy tudta, a siker múlandó. A nézők bejönnek a moziba, nevetnek, sírnak, izgulnak, de ha elfogyott a pattogatott kukoricájuk, hűtlenül újabb csomag után néznek. Ettől neki azonban nem volt félnivalója. Pályája töretlen volt, és emberként is megmaradt szerethetőnek, kiválónak.
90 év. Gyönyörű kor. Valószínűleg ott fenn már várták tökéletes szmokingjában, utánozhatatlan mosolyával. Messziről odaintettek nekik, és játszani hívták. Az égi vetítővásznon most egy újabb csillag fényesedik, mi pedig idelenn megőrizzük igéző tekintetét és páratlan tehetségét.
