Kinyitotta a szekrényt, és jó alaposan végignézte minden ruháját. A legtöbbet szerette, de voltak, amikbe még várta, hogy belefogyjon, és volt egy pár olyan darab is, amit csak hirtelen felindulásból vett meg – azok még azóta is azt várják, hogy lecimkézzék őket. Most már hiába.
Nagy lendülettel kipakolta azokat a ruhákat, amelyekről tudta, hogy sosem fogja már őket viselni. Hatalmas műanyag táskákba hajtogatta őket, majd kitette a gardróbszoba elé, a folyosóra. De mindezzel csak az időt húzta. Arra várt, hogy megtelik erővel, és egy szusszra kipakolja a többi cuccot. A babásakat.
De az erő nem akart jönni. Csak a keresűség és az emlékek árasztották el az elméjét. Szinte mindegyik parányi textilről vagy gyerekjátékról tudta, hogy mikor, hol vette vagy vették Gáborral. Volt, amit kaptak, ő meg gondosan eltette, hogy majd, ha belenő, és, ha lány lesz…
Gábor hangjára lett figyelmes, így kibújt a ruhakupacok alól, és lekiáltott a lépcső tetejéről: – Itt vagyok, pakolok. Mindjárt megyek!
Remélte, hogy a férje ebbe beletörődve valami elfoglaltságot talál magának, és nem jön fel csekkolni, hogy mit csinál. Tévedett.
Egy finom, meleg öleléssel érkezett a férfi, ami még úgy is jól esett neki, hogy tele volt érzelmekkel, keserűséggel, nosztalgiával.
– Pakolsz? – kérdezte Gábor, amitől mindig a falnak ment.
– Nem, ejtőernyőzöm – vágta vissza, mint mindig, amikor valami evidens dolgot kérdez tőle a férje.
– Jó, hát csak kérdeztem. Nem is zavarok, látom, hogy… – dörmögte a férfi, de nem volt kedve befejezni a mondatot. Neki is elszorult a torka.
– Kinyomtattad a plakátot a garázsvásárról? Délelőtt küldtem át – kérdezte hirtelen.
-Igen – válaszolta nyersen Gábor. – Ezeket mind el akarod adni? – feszegette mégis, pedig tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.
– Miért, meggondoltad magad? – nézett fel reménykedve, pedig tudta a férje válaszát: hát már ezerszer megmondta, hogy nem.
– Nem. Ha nem lehet vérszerinti gyerekünk, nekem nem kell a másé. Most megint kimondattad velem, kinek jó ez? – fordult ki a férfi a pici raktárszobából, és alakját elnyelte a csigalépcső.
„Szombaton garázsvásár. Vigye, vegye, bárki, akinek szüksége van babaruhára. Nekünk már nem lesz.” – motyogta magában a nő, és belefúrta könnyes arcát egy vállfán lógó télikabátba.
fotó: Pinterest
