Gumiciszma Martini- 8. Rész

Az előző részt IDE kattintva olvashatod! 🙂

Alig fél óra múlva, mikor éppen a ruhásszekrénybe pakoltuk az én részemről kevéske, Nelli részéről jóval több holminkat, üvöltés hallattszott  odakintről.

– Aztamegváltóbetyárkurvaéletbe!!! – harsant a távolból az ordítás.

Nellivel ketten futottunk négy felé, mert hallottuk, hogy Difi óbégat a távolban, és a hangja nem sok jót ígért.

Kirobogtunk a teraszra, és ahogy Difi a lámpa fénykörébe ért, megláttuk mi történt.

A tróger nadrágja a térdéig fel volt tűrve, pipaszár lábai úgy ültek a bakancsában, mint szívószál a limonádéban, és az egyik sípcsontjából dőlt a vér.

Nelli térdei megcsuklottak, és lerogyott a terasz csupa retek padlójára. Egy nap alatt eltűnt belőle a nagyvárosi dáma, helyette egy szedett-vedett holmikban parádézó nő csapzott korpusza sipákolt a kövön ülve.

– Én nem bírom a vért! Dina, csinálj már valamit, hívj mentőt azonnal! De ne csak ehhez az idétlen fickóhoz, hanem hozzám is! Közeleg a roham, érzem, közeleg! Mi jöhet még? Mi jöhet ma még?! – rídogált egyre halkabban.

– Hogy mi jön még? – kérdeztem, elunva a nyivákolást. – Most az jön ami még nem volt szívem! A szobában el kell rámolni, hogy legyen hol lehajtani a fejünket éjszakára! Amíg én ezt csinálom, te összeszeded magad, vagy kiviszlek a kúthoz, és megfürdetlek! Most pedig bevezeted Difit a fürdőbe! Lemosod a sebét, majd kiballagsz a kisbőröndömhöz, kiveszed belőle a kis zöld üveget, amiben a fertőtlenítő van, és lekezeled a sebét! Ez jön ma még, és nincs apelláta!

Lehajoltam a tróger lábához, és közelebbről megvizsgáltam a sérülést.

Láttam, hogy nem nagy a baj, mint ahogy a seb sem. Difi lábszárán végigfolyt a vér, a csont körül megdagadt a szövet, és a sebben néhány kósza faszilánk figyelt.

A sérült igyekezett igen férfiasan viselkedni, de a vér, főleg a saját vérének látványa halovánnyá festette amúgy kreol arcbőrét.

– Az egyik polcos szekrény volt az – makogott, elterelve figyelmét a problémáról – van egy rúgás, egy Bruce Lee filmben láttam. Gondoltam kipróbálom. Ment az nekem, tessék elhinni, csak megcsúsztam a sárban! De semmi gond, én nem keménykedek, én kemény gyerek vagyok, bírom az ilyet! Nellike drága…legyen szíves lekezelni, ne hagyjon már itt elvérezni! A maga keze milyen fájdalomcsillapító lenne nekem! – nézett könyörögve Nellire, és mellizmai folyamatos rángásban voltak a dzsekije alatt. Azt gondolta, ez tán a szexepilje, nem tévedett nagyot, mert sok szépet nagyítóval keresve se talált rajta az ember.

Nelli pengevékonyságúra szorította össze a száját, és feltápászkodott a kőről.

– Jöjjön utánam. De nem vállalok garanciát arra, amit most kap, maga kétballábas!

Difi vigyorogva és bicegve követte Nellit a házba, és ahogy elhaladt mellettem, rám kacsintott, majd így szólt:

– Ez egy istennő, én mondom magácskának, ez egy igazi istennő! Borulok a lábai elé!

A szám szélén kósza mosollyal ballagtam be a szobába, és neki láttam a rendrakásnak.

Nelli a kád szélére mutatott, pillantásra se méltatva Difit, hogy oda pakolja fel a lábát. A ballonból tiszta vizet öntött a lavórba.

Aprókat lötykölt rajta, műkörmei hangosan koccantak a lavór mázas oldalán. Kiöntötte a vizet, és tisztát töltött a helyébe. Retiküljéből elővarázsolt egy monogrammos textilzsebkendőt, és beletunkolta a vízbe. Ekkor vette észre, hogy a tróger lábáról, a cipőjébe is beszivárgott a vér.

– Azt a csúfságot vegye le! Most! Azonnal!

– Mér’ csúfság ez magácskának? Már vagy tíz éve hordom, ez nem akármilyen bakancs! Még a seregben vételeztem, aztán kidíszítettem, a legfajább rockereknek van ilyen súza!

Nelli szinte láthatatlanra szorította össze csücsöri ajkait, majd az ujjával a lábbelire bökött, és így szólt:

– Magához sem érek, ha nem veszi le! Nem végzek félmunkát! – és tekintetét a plafonra szögezte.

– No jól van már kisasszony – dünnyögött Difi -, de aztán nekem ne reklamáljon!

Nelli homlokra szögelt szemöldökkel, kérdőn nézett Difire.

A sebesült kicsomózta a cipőfűzőjét, lazított egyet a bakancs nyelvén, majd a sarkánál megfogva kibújt a lábbeliből.

A télidőre beköltözött legyek halkan koppantak a padlón. Nelli orra megmozdult, akár egy vadászkutyáé. Cimpái fel s le ugráltak, homlokán ráncok tömkelege jelent meg, arca fintorba rándult.

– Ember! Magának rohad a lába! – kiáltott fel hangosan, és kirohant a fürdőből. Néhány pillanat múlva egy flakon légfrissítővel tért vissza. Szélesre tárta a pár négyzetcentis ablakot, amely a fürdő szellőzését hivatott biztosítani.

– Én szóltam szépségem…most mit rinyál? – tekergette dülledt szemeit a falu rodeósa. – Most mér’ problémázik? Kíváncsi lennék, hogy amikor egy egész napot végigtopog műszálas harisnyában, akkor a kiskegyed lába vajon milyen? Vibrálhat körülötte az ájer! Az nem büdös? Egyébként sem vagyok pedikűrös selyemgyerek, nem is férfi az, akinek nincs egy valamire való lábszaga!

Nelli egy pulcsit rántott az orra elé, és megállás nélkül nyomta az illatosító kupakját, közben szemrehányó pillantásokat vetett Difire.

– Így legalább van mihez hozzá szokni a friss menyecskének! – folytatta Difi – Mert ne legyen Difi a nevem, ha nem magácskával megyek a pap elé! Az öregapám is megmondta, hogy akkor szoksz össze az asszonnyal igazán fiam, ha az vígan szippant a lábszagodból, és gátlás nélkül szellent előtted.

Nelli kivégezte az illatosítós flakont, és a sarokba hajította. Az ideiglenes maszkot a szája és az orra elé kötötte, és nekilátott a seb megtisztításának. Difi sziszegett kissé a fertőtlenítőtől, de hősiesen tűrte a kezelést, közben a mellizmai megállás nélkül küldték a szerelmi morzejeleket Nellinek.

– Bazdmeg, Difi, bemutatkoztál? Erre festeni lehet apám, nem miniatűrt, hanem egy egész freskót! – szólt Viking az ablakból, benézve, mi történik a cimborájával.

– Én erre simán rákönyökölök – röhögött rákontrázva Gyúrós.

– Az ugasson, amelyik le meri venni a súzát, úgy mint én! Lehet jelentkezni! – óbégatott ki Difi az ablak felé fordulva – nagy a szád, gyere be, bazdmeg, és kezdd el a feszti körképet!

A két cimbora vigyorogva fogta be az orrát, mert az odőr vastag csíkban mászott ki az ablakon.

Nelli végzett a kezeléssel, (még én is benéztem a fürdőbe, megérdeklődve, hogy talán macskatetemet találtak, hogy ilyen szagterror oson ki az ajtón a nappali irányába.)

Ekkor Difi már irult-pirult, és így szólt Nellihez:

– Tessék néha a tartalom mögé nézni! E mögött a lábszag mögött lélek lakik! Egyéb iránt köszönet magácskának az ápolásért. Mára végeztünk is. Az összes bútort összeabriktoltuk, és holnap, ha nem vagyunk tolakodóak, behordanánk a ház mellé. Ne kelljen a kicsi lábának sokat menni, ha be akarnak gyújtani a kandallóba. Nem kérünk fizetséget, ugye fiúk, legyen ez elnézést kérés a lábszagért. Néhány óra múlva nyoma sem lesz, ha nyitva teccenek hagyni az ablakot. Otthon is úgy szoktam.

A két jóbarát bőszen bólogatott, majd javasolták Difinek, hogy ugyan már éjszaka van, de kopogja fel a Rucát, hátha kinyitja nekik a kocsmát. Be kéne nyelni néhány sört altató gyanánt.

Az éjszaka sötétbíbor palástjával beborította a vidéket. Az erdő elcsendesedett körülöttünk.

Difiék hangos ‘aviszonlátás’ kurjongatással búcsúztak el tőlünk, és mi egyedül maradtunk a nagy bakonyi éjszakában.

Míg az ágyat vetettem, mert egyenlőre egy szobán kellett osztoznunk Nellivel, barátnőm zöld pakolást kent a képére. Az éjszaka démonjaitól nem kellett tartanunk, mert ha merő véletlenből egy is betévedt volna a szobánkba, sikítva távozott volna az első nyílászárón, meglátva a Nelli arcát takaró epezöld zselét.

Hőérzetünkről a srácok által begyújtott kandalló gondoskodott, meleget tolt a szobába az átforrósodott fal.

A fürdőben nem vesződtünk a begyújtással, fazékban melegítettünk vizet, és úgy mosakodtunk le. Megfogadtam, az első dolog, amit rendbehozatunk a házon, a fürdőszoba lesz. Nelli belefáradt a nyivákolásba, és a kalandos nap után, már szó nélkül merítette be a fürdőszivacsát a mázas lavórba.

– Te mondd csak – kérdeztem érdeklődve, hátha megfejtem az okot, amiért Iván más nők után nézelődött -, Iván mellé is így feküdtél le, mikor még együtt aludtatok?

– Nem – válaszolta Nelli, miközben a nyakát dörzsölte a szivaccsal -, talpig sminkben. Évek óta nem látott engem festetlen arccal. Mégis hiábavaló volt az igyekezetem, hogy karbantartsam magam. Nem volt elég. Friss, ropogós húsra volt szüksége időről időre. Nagyon szerettem őt, és szerettem a jólétet is. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer egy tanyán fogok éjszakázni, lavórban mosakodni, és szalámis kiflit vacsorázni. De valami nagyon furcsa. Valahogy nyugodtabb vagyok itt. Nyugodtabb, mint a lazacos, kaviáros vacsorák után, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy Iván legelteti a szemét a szobalány hátsóján.

Kétkedve néztem Nellire. Furcsállottam amit mondott. A jólétből egyetlen nap alatt egészen más életbe cseppent. Sokat nyivákolt, de aztán a maga módján alkalmazkodott. Talán nem véletlen hogy minket így összeboronált az élet. Nellinek segítségre van szüksége, és én elhatároztam, hogy a magam módján megadom neki. Segítek neki a nyafka plázanőből normális emberré válni. A megpróbáltatás olykor a legjobb tanítómester. Aztán majd meglátom, nekem miféle dolgokat tartogat az ittlét. Talán nem véletlen hogy ide kerültem. Holnap új nap, új elintézni való dolgok…

Ezt már félálomban gondoltam. A napi történések fáradtsága ólomsúllyal nehezedett a szemhéjaimra. Szempilláim mögül még láttam, ahogy Nelli kibújik a bojtos papucsából, megigazítja magán a hellokitty-s pizsamáját, kezeit akkurátusan bekeni, és…az álom puha karjaiba fogva, finoman ringatott el.

 

Másnap reggel úgy ébredtünk, mint akik két napot aludtak egyvégtében. Furcsa volt még idegen közegben felkelni, de, talán a levegőváltozástól, kisimult arc nézett vissza rám a tükörből.

Hajam kócosan, egy gombolyagban ült a fejem tetején, és Nelli sem nyújtott épületes látványt. Haja gólyafészek fazonúra borzolódott a tarkóján. Arcán mozdulatlanul ült a zöld kence, sejtésem szerint megtanult hanyatt fekve aludni, mert a párnájára egyetlen csepp se került.

Némileg rendbe szedtük magunkat, a beüzemelt hűtőből megreggeliztünk. Ezek után már csak a visszhang maradt a hűtő polcain, olyan üres volt.

Listát írtam Erzsikének, hogy mit rendeljen nekünk a nagyvárosból, és reméltem, Béla mihamarabb meghozza az igényeinknek megfelelő élelmimszereket.

Teljes menetfelszerelésben álltam az ajtóban, mikor Nelli még fél órát tollászkodott a fürdőben. Volt időm kabátban ácsorogva átgondolni a teendők sorát, úgy mint: embereket verbuválni a munkához, anyagot rendelni, és egyéb dolgok kavarogtak a fejemben.

Hosszú könyörgés után Nelli is összevakarta magát végre, és elindultunk a faluba. Útba ejtettük a polgármesteri hivatalt, ahol bejelentkeztünk, mint új lakók. A falun végigmenve, az emberek megfordultak az autónk után. Konstatáltuk, hogy a hírek igen gyorsan terjednek ezen a vidéken.

Erzsike szívélyesen fogadott minket, és nagyot nézett Nelli nagyvárosi toalettjén.

– Aranyoskám, hát nem fagy meg ebben az aprócska szoknyában? Igen jeges szelek fújnak ám errefelé, nehogy hurutos legyen az alteste! A körzeti orvosunk, a Halmos doktor csak minden másnap rendel ám, a szomszéd faluból jár át. Mit is akartam mondani még maguknak? Megvan! Aranyoskám, sokan megnézték ám a kiragasztott hirdetést! Én is szóltam néhány embernek, mondtam nekik, hogy ma délután menjenek a kocsmába, öt órára. Vissza tudnak jönni akkorra, aranyoskáim? – mosolygott Erzsike készségesen, fogai közé beköltözve, apró szüneteket iktattak be a szotyolahéjak.

Meglepődve konstatáltam, hogy Erzsike kitűnő szervezőkészséggel van megáldva, és megköszöntem a segítségét. Délután öt órára már megvolt a programunk. Azt gondoltam, addig rendbe hozzuk a konyhát, amennyire lehet, lepucoljuk a bútorokat, ahol eszünk, legalább ott legyen némileg rend.

Vettünk néhány napra való ételt, és igyekeztünk vissza a tanyára.

Az emberek, éppen úgy ahogy odafelé, visszaúton is megbámultak minket.

Folytatjuk…

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here