Így kell ezt csinálni még csak távolról sem kedves anyu a buszról… Idejében meg kell tanítani a jövő reménységeinek, hogy szó szerint és átvitt értelemben egyaránt átgázoljanak egymáson…
Nem vagyok feldúlva, sem felháborodva, „csupán” a lelkem zokog magában, mert a kisfiam egy őszi napon éppen a leszállást megelőző másodpercben elcsúszott a buszon. Szerencsére a sofőr figyelmes és türelmes volt. Megvárta, amíg én visszalépek (miközben a nagyobbnak szóltam, hogy ő várjon meg bennünket lent) és felsegítem megszeppent kicsikémet a vizes, csúszós padlóról. Eközben egy anya – ugyancsak két gyerekével – nem túlzok: konkrétan átcibálta a gyerekeit az én földre esett gyermekemen… E szenvedélyes „útba gördülő akadályon” átficánkoló, törtető mozdulatlavinában engem sem ódzkodott ellökni az útjából. Arról sem feledkezett meg, hogy közben jól rápirítson kicsi lányára, aki segédkezet nyújtott a fiamnak, hogy felhúzza őt… kicsit sikerült is neki, azonban az anyja ráförmedt: „Hagyd már… te ne törődj másokkal, mennünk kell, most rögtön…”
A kicsi lány azonnal „visszadobta” az én kicsim kezét és lesietett… Végre hozzáfértem a fiamhoz és az ölembe vettem…
Mindez pár másodperc alatt történt (ó, de mennyi-mennyi minden történhet ilyen kurta idő alatt is…), mégis mélyen megrázott és elgondolkodtatott.
Most sorolhatnám a „mi lett volna, ha…” opciókat… ha kedvesebb és segítőkészebb lett volna; ha hagyta volna a kislányát segíteni… Mégis a szívemben érzett anyai fájdalom mellett egy gondolat fészkelte be magát makacsul a fejembe: Istenem, micsoda hatással is vagyunk/lehetünk valójában gyermekeink „felnőtt-sorsára”… Hogy miért éppen most veszem szemügyre e fájdalmas emlékszilánkot? Nem tudom. Talán azért, mert lelkem már nem tűrte tovább tárolni magában mindezt, kilökte magából, mint megőrzésre nem alkalmas énidegen anyagot.
