A létrán állva és egyensúlyozva próbálgatom a halloween tökeimet maradásra bírni a kerítésem tetején. Módfelett veszélyes produkcióimnak lelkes közönsége van, a szemközti kisboltnak álcázott kocsma öttagú VIP osztaga, akik időjárástól, természeti jelenségektől, és a naptár piros betűs napjaitól sem megrettenve stabilan húzzák az ikszeket a jelenléti lapjukra minden áldott délután. Teljesen békés természetűek, két éve mióta ide költöztem nem volt semmilyen problémám velük, lelkesen segédkeznek, természetesen csak elméletben, a fametszéssel, fűnyírással, utcatakarítással, esetleg a hólapátolással kapcsolatos munkatevékenységem tökéletesítésére vonatkozóan.
Nagyjából már sejtik, hogy a tököket a közelgő halloween-ra próbálgatom, vajon a kerítésen maradnak e, amit rögtön megszakértenek, hogy hol és milyen irányban vágjam szét, hogy az ott maradjon és ne essen egy járókelő fejére sem, mert az lenne aztán csak a móka és kacagás!
Kicsattogok az utcán hagyott autómhoz, hogy a maradék dekorációt is becipeljem, a csomagtartóból rögtön a vállam mögé penderítem a gyerek nagyságú csontvázat és a maradék tökökkel a hónom alatt próbálom a csomagtartót lecsukni. Mozdulat soromat a Cirque du Soleil artistái is megirigyelnék. Ekkor hallom a kiáltást magam mögött, hogy nézd már, itt a Samu! Kíváncsian fordulok hátra, hogy milyen kolléga érkezett a VIP páholyba, amikor 5 szempár mered rám a túloldalról a kisbolt lépcsőjéről. Nem értem, hogy hol van Samu, de aztán leesik, hogy valószínűleg a csontvázam keltette fel az érdeklődését az Uraknak. Mosolyt küldök feléjük, és igyekszem befele, mielőtt a tök a hónom alól Willy a bálna szabadulását megirigyelve tovagurulna.
A szomszéd a kertjében motoszkál, ezt tisztán kihallom a sarki kis társulat viccelődése közepette is. Évente csak kétszer köszön, azt is egy fejbiccentéssel kimaxolva. Szerintem még most is orrol rám a tavalyi karácsonyi dekorációs újításom miatt, amivel abszolút győztese lettem a kis versenyünknek, amit a szomszédok és a kisközért (kocsma) lelkes törzsvásárlói nem hivatalos szavazás útján nekem szavaztak meg. Sejtettem, hogy idén nagyon szoros lesz a verseny, de arra nem készültem, hogy új kategóriát is hirdet a szomszéd és idén már előbb, halloween-kor kell összemérjük elszántságunkat és mániákusságunkat.
Szóval amikor a bejárat mellé próbáltam a papírlampionokat felakasztani a létra nélkül -ellenben két méter magasra a 170 centimmel -, ütötte meg a fülemet a szomszéd szóköz nélküli folyamatos szentségelése, hogy a felesége miért gondolja jó ötletnek a ház tetején az ereszre tököket rakosgatni. Kíváncsian mentem hátra a kerítés takarása mellett, hogy kifigyeljem a ténykedést, ha már audio üzemmódban hallom a szomszédos akciót. A szentségelő a létra tetején állva a ház ereszcsatornájára próbálta ráültetni a tököket szépen egymás mellé, és nagyjából ő is azzal a problémával szembesült, mint én fél órával előtte, hogy ha szép kerek egy tök, akkor biza az gurul erre-arra. A felesége nyugtatta, hogy jó lesz az, majd kicsit megtöttyed a napon, és majd akkor szépen megáll. Gondolkodtam, hogy amikor minden éveben, kb. egy hét múlva az ünnep után, próbálom a kifaragott tököket a kukába dobálni, a szubtrópusi éghajlatra változott időjárásunk folytán gyakran szembesülők azzal, hogy a tökök irgalmatlanul rothadtak, és büdösek, és mindig elkel egy lapát is a kukázásukhoz. Szemem előtt már láttam, ahogy a horrorra szottyadt tök majd omlik a szomszéd fejére, csorog a büdös lé végig a karján, ahogy próbálja a ház tetejéről leaplikálni. Szegény felesége tuti nem teszi zsebre azt, amit akkor majd kap a remek ötletért. Azon felül meg az is eszembe jutott, hogy miként fog majd felmászni a mécseseket a tökben meggyújtani, de már ez szinte részletkérdésnek tűnt, mikor megláttam a seprűn ülő boszorkány bábut.
Hát idén tényleg nem bízták a véletlenre a dolgot. A szomszéd vihogva nevetgél, hogy szólhattak volna az anyósnak is, hogy ücsörögjön egy kicsit a seprűn vagy két éjszakát kezében egy lámpával, amit szerfelett bátornak gondolok, tekintve, hogy a poén tárgyának lánya tartja a létrát a vicceskedő ember alatt. Ennek a szomszéd felesége még egy jól irányzott ütéssel is súlyt ad, mire a férj már inkább arra tereli a szót, hogy ezt a bábut mégis hova a jó életbe tegye, hogy ne kapjon majd szív infarktust hazafele éjjel a munkából. A nagy hallgatódzásom közepette észre sem veszem, hogy egyszülöttem is már ott áll mögöttem, aki szintén szájtátva figyeli a boszorkánylógatós akrobatikát még mindig a létrán állva a tető alatt.
Jelentőségteljesen összenézünk majd halkan elkezdünk hátrálni, nehogy megijesszük a szomszédot a nagy dekorálási mizériában. Még a végén kémkedéssel leszünk meggyanúsítva. Már a házban gyermekem nekem szegezi a kérdést, hogy miként szeretnék válaszolni a szomszéd nyílt hadüzenetére a dekorációs versenyben, de én csak legyintek. Kisfiam! Mi csak egy csatát veszítünk most el, de a háborút nem! Majd miközben a gyerek nyargal felfele a lépcsőn, már számolom fejben a hátralévő heteket adventig, és fél kézzel már ütöm is a laptopon a google keresőjébe, hogy hóágyú bérlés.
Ha harc, hát legyen harc!
