Hókifli – 1. rész

– Felhívsz majd? – kérdezte a nő, amint elnyújtózott a kora hajnali csendben. Kinn varjak károgtak, sötét volt még.

A sorozat többi részét itt olvashatod

A férfi hallgatott. Nem volt betervezve az életébe ez az este, a nő sem, és az sem, hogy jól érzi magát. Így utólag persze könnyű azt mondani, hogy maga sem tudja, hogy keveredett bele, de már ott volt, szeretkeztek és az egész rózsaszínűbb volt a kelleténél. Nem, nem szándékozott új kapcsolatba bonyolódni, mert az előző is benne volt a levegőben. Ez azért némi túlzás volt, mert ha a levegőben nem is, de a férfi agyában mindenképp. Tímea lelépett. Egyszerűen, különösebb szívfájdalom nélkül.

Három évig voltak együtt, már tervezték az esküvőt. De ő kihátrált. Nem így szokott ez történni a filmekben, ott ugyanis a nő a fehér ruha varázslatáért fél karját is odaadná. Megkérte a kezét, és napra pontosan egy hónappal később Tímea összecsomagolt. Azt mondta, a lánykérés döbbentette rá, hogy nem szereti a férfit. Mellette nem az, aki lenni szeretne. Amikor a férfi megkérdezte, ez mit jelent bővebben, megrántotta a vállát, és csak annyit mondott, jobb ezt nem ragozni. Inkább váljanak el békében. Ez öt hónapja történt, azóta nem írt és nem vette fel a telefont, ha a férfi hívta.

 
 

Így indult az év, ilyen meglepetéssel. A miértekre nem kapott választ, így azok belül marcangolták. Még a barátai is csak annyit mondtak neki, hogy nyugodjon bele, jobb, hogy most derült ki, mint az esküvő után. Ugyan mi derült ki? Épp ez volt a lényeg, hogy semmi. Átlagos pár voltak, átlagos vágyakkal, és még átlagosabb mindennapokkal. A férfi gyereket akart, házat és nyaralást. Egyszerű, csendes kis életet, amelyben otthon van az ember. A szívét hazaviszi minden nap, és ott egy másik szív várja, ami pontosan az övéhez passzol. Az övéké viszont nem illett össze.

A legnagyobb csoda az volt, hogy még véletlenül sem futottak egymásba az elmúlt időszakban. A város nagy volt, de akkor is. Az első sokk után maradt a munka. Ahogy az lenni szokott. És lassan mintha kezdett volna kisütni a nap legbelül.  Két hónapja felregisztrált egy társkeresőre. Nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. A nők, mint éhes hiénák vetették rá magukat. A férfi ápolt volt és elegáns, de semmi extra. Nem volt különösebben jóképű, és gazdag sem. Inkább humoros. Az volt az érzése, hogy a mai nőknek majdnem mindegy mit tud nyújtani a férfi. Belülről. Az a ne legyek egyedül – kétségbeesés sütött a tekintetükből. Ez taszította. Mind odaadták magukat első alkalommal, ő meg bolond lett volna nem élni vele. Az epertorta akkor is epertorta, ha az ember túl van egy előételen és egy kiadós ebéden is.

Mindegyik után fásultságot érzett. Kivétel nélkül mind megkérdezte, felhívja-e őket még. Egy sem bízott magában annyira, hogy ezt a kérdést elhallgassa és várjon. Nem voltak képesek elhinni, hogy lehetnek többek is.

A férfi mindig mosolygott és igent hazudott. Aztán esze ágában sem volt telefonálni. Nem gonoszságból. A tény az volt, hogy egyik sem érdekelte tovább. A szeretkezés alatt kiismerte őket, és látta, hogy nem ezt keresi. Tárgyak voltak, amelyeket használt, aztán szépen kidobott, mert már nem volt rájuk szüksége. Érzéketlensége egy-egy pillanatban őt is meglepte.

– Felhívsz majd? – kérdezte újra a csinos barna nő, aki alig múlt harminc.
– Persze – válaszolta és felöltözött.

Amikor kiért a lakásból nagyot szippantott az éles tavaszi levegőből. Jól esett neki a csend és a maró hideg.

Ebben a hónapban ez a nő volt a negyedik. Semmi értelme nem volt annak, amit csinál, de nem tudott mást tenni. Ezek a nők rövid időre elhitették vele, hogy fontos és értékes.

A sarki pékségből szálló illatok ráébresztették, hogy éhes. Egy kávé is jól jött volna neki, de nem akart tovább alkalmi partnerénél maradni. Az a szeretkezés annyi volt, amennyi. Mindketten azt kapták, amit akartak, így nem volt lelkifurdalása.

Belépett az illatos, meleg helyiségbe, és ahogy megcsapta vanília illata, eszébe jutott a családi házuk. Anyja, aki minden hétvégén sütött valami finomat. Legtöbbször krémest és hókiflit. De a fánkban is verhetetlen volt. Érdekes módon, évek óta nem jutott eszébe a hókifli. Tímea mellett nem lehetett ilyesmit enni, mert a cukor és a szénhidrát közellenség volt.

Egy fáradt arcú nő pakolgatta a pultba a friss süteményeket és kenyereket. Az egyik csinosan díszített tálcán valóban hókiflik sorakoztak.

– Jó reggelt! – mondta. – Segíthetek?
– Jó reggelt! Egy kávé jól jönne! – válaszolta a férfi. Hosszan nézte a nő puha mozdulatait, kissé kócos haját és álmos szemét.
– Igaza van! Nekem is! Azonnal készítek mindkettőnknek egy istenit – mondta olyan természetességgel, mintha csak a konyhájukban lettek volna.
– Köszönöm. Várok!

A nő kirakta az utolsó brióst is, és a kávégép mellett kezdett szorgoskodni. Minden mozdulata pontos és precíz volt. Látszott, hogy nagy rutinja van ezekben az egyszerű dolgokban.

– Erős legyen vagy inkább édes? – kérdezte mosolyogva.
– Legyen mindkettő!
– Én is így szeretem. Főleg egy nehéz éjszaka után.

Látszott, hogy kicsit meghökkent, ahogy ez kiszaladt a száján. Hajnal volt még, a vendég nem azért tért be, hogy csevegjen, ezt sokszor mondta neki a főnöke, ha túlságosan barátságos volt.

– Igaza lehet. Éjjel is dolgozott? – érdeklődött a férfi.
– Jaj, dehogy, csak a fiam lázas volt, és nem mertem elaludni mellette. Nem komoly, a mandulája megint.

A férfi ismét mosolygott. Végre egy nő, aki nem arról mesél neki, hogy milyen házra, nyaralóra vágyik, vagy netán wellness hétvégére.

– Nem lesz semmi baj! – nyugtatta meg. – A gyerekek könnyen átvészelik az ilyesmit.
– Bízom benne, mert jó lenne ma éjjel aludni – mondta a nő. Közben egy csészébe töltötte a finoman illatozó feketét. Tett bele egy kis vaníliás cukrot. Ettől pikáns íze lett. Sejtelmesen egyszerű, de otthonos.

– Jaj, ne haragudjon, meg sem kérdeztem, hogy elvinné-e vagy itt inná meg…
– Jó lesz így – válaszolta a férfi.

Mindketten hallgattak. A puha csendben átmelegítette őket a fekete.

– Ez igazán kitűnő volt. Nem is tudom, mikor ittam ilyen finomat – mondta percek múlva.
– A vanília a titka – árulta el a nő. – Anyámtól tanultam. Azóta így csinálom, ha különlegesen akarom elkészíteni.
– Nem mindennapi anyukája lehet.
– Nem volt az.
– Sajnálom. Nem akartam felkavarni.
– Semmi gond, öröm, ha eszembe jut.

A férfi nézte a nőt, és arra gondolt, milyen kár, hogy ritkán botlik ilyenekbe az ember.

– Köszönöm szépen a kávét. Most mennem kell.
– Még valamit esetleg ebben a szürkeségben?
– Egy brióst csomagolna? Jó lesz később reggelire.

A férfi maga sem értette, ezt miért mondta. Nem tartozott a nőre.

Az megfordult, elvette a csészéket.  Aztán a fogóval egy puha, roppanós brióst csúsztatott egy barna zacskóba. Hirtelen eszébe jutott valami. Odanyúlt a hókiflis tálcához, és két nagyobbat betett a péksütemény mellé.

– Mennyi lesz?
– Egészségére és egy jó nap kezdetére – válaszolta a nő.

Mindketten elnevették magukat.

– Köszönöm.
– Viszontlátásra!

A férfi bólintott és kilépett a hideg reggeli fénybe.

Jóval később az irodában vette csak észre az ajándék hókifliket. A zacskó alján lapultak összefonódva.

És tudta. Nem kell tovább keresgélnie. Megtalálta.

Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here