A kétezres évek elején, a nagy vidékre költözések kezdték reneszánszukat élni. Sok ismerősömre rátört a költözzünk el Pestről életérzés, mert vidéken szép az élet, no meg olcsó felkiáltással. Annáék, akiket csak futtában ismertem, szintén belelkesedtek és nem bírtak ellenállni a csábításnak. A gyerekek még kicsik voltak, unták a panelt, a szomszéd nénit, aki süket volt és bömböltette a tévét, így jött az ötlet, a vidék. Igaz, hogy addig csak virágcserépben láttak földet, de ez nem zavarta őket. Eladták zuglói paneljüket és nem is kellett sok hitelt felvenniük, hogy minden gördülékenyen mehessen.
A költözés, festés, felújítás szakaszosan történt, ahogy a pénzük engedte, de eljött a pillanat, amikor meg kellett kezdeni törlesztést. Anna vérbeli városi lány volt, a férje is, igaz, hogy nem a legrátermettebb, de úgy gondolták, nem lesz gond. Mások is boldogulnak, ők miért ne tennék?
Az egyik hónapban, már nem tudni miért, talán oka sem volt igazán, Anna visszautazott a fővárosba, és eldöntötte, hogy személyesen fizeti be a kölcsönt. Nem kedvelte az ilyesmit, de meg akarta mutatni, hogy a vidéki élet mennyire átformálta őt, no meg már anyuka, igaz, hogy csak huszonöt éves volt, de mindennel demonstrálni szerette volna, hogy érett, felnőtt nő. A banki világban, a bürokrácia erdejében, azonban nem volt otthon. A pénzügyeket mindig a férje intézte, így úgy látta jónak, ha egyszer kézbe veszi ő is az ügyeket.
Amikor belépett a bank tágas üvegajtaján, azonnal elbizonytalanodott. Ijedten szétnézett, és nem igazán tudta, mit tegyen. Az időben még nem volt sorszámkiadó automata, csak elvétve. Téblábolását észrevéve a biztonsági őr, aki erősen unatkozott az augusztus végi napon, odaugrott hozzá, és megkérdezte, segíthet-e. Anna bólintott és kinyögte, hogy egy bizonyos összeget jött befizetni.
Az őr, más feladata nem lévén, bankrablók aznap épp elkerülték az adott pénzintézetet, azonnal elé tolt egy befizetéshez készült nyomtatványt, amin pár dolgot fel kellett tüntetni, hogy elinduljon a tranzakció. Anna szép rendben kitöltötte a nevét, címét, az összeget és már írta is volna alá, amikor az őr rábökött a pénznemre. A lány ideges lett, mert nem értette a kifejezést. Mi az, hogy pénznem? Odaírta az összeget, mi a fenét kívánnak még tőle? A férfi látta, hogy zavar keletkezett a rendszerben, ekkor finoman odasúgta neki, hogy HUF, azaz jó magyar forint, de Anna, annyira ideges volt, hogy nem hallotta. Zavarta az egész helyzet, a férfi bizalmaskodása is, pedig az csak készséges volt.
A pasas erre még egyszer odasúgta a bűvös szót, de a lány nem hallotta jól. PUF, ez jutott el hozzá. Tanácstalanul szétnézett, de hát, ha az őr azt mondja, hogy PUF, akkor az biztosan puf. Oda is írta szép, nagy nyomtatott betűkkel.
– Kész – mondta végre és igyekezett volna ellépni a férfi mellől, amikor az kikapta a kezéből a lapot és alig bírta megállni nevetés nélkül, amikor meglátta, hogy befizetendő összeg 38 ezer PUF. Próbált nem felnyeríteni, de a feje már vörös volt. Aztán valahogy lenyomta, és csak ennyit szólt félhangosan:
– Kisasszony, nem kell elesnie, elég, ha a mi magyar forintunk zuhan, PUFF! – Ekkor azonban csatát vesztett a feltörő röhögéssel szemben, még a könnye is kicsordult, annyira nevetett.
Anna legszívesebben orrba vágta volna.
Eltépte a papírt, megírt egy újat, majd szemlesütve kikullogott a bankból. Közben egyetlen egy puffot sem hallott szerencsére.
fotó: Pinterest