Karácsonyi jófejség alapfokon

Délután fél egykor eldöntöttem, hogy ideje megreggelizni, mert már nem látom a betűket az éhségtől.

Irány a pékség, kabát a pizsire; faluba’ jó, városban meg úgysem nézik. Az üzletben aztán sötétség fogadott, és a jóleső meleg sem csapott meg. Az eladónő ott ült fagyoskodva, kabátban. Hát, nem volt túl rózsás kedvében.

Kérdezem, hogy mi történt. Nincs áram, és arról megy a fűtés. Persze ez csak udvariassági kérdés volt: a panaszkodáshoz nem volt kedvem, nem vagyok én lelkisegély szolgálat.

Hazafele elszégyelltem magam. Én itt ülök a jó meleg szobában, míg neki ott kell dideregnie még órákon át. Hirtelen ötlettől vezérelve már forraltam is a vizet, bele a csipkebogyó teafilter – remélem, szereti, sokan utálják.

Kétkedve baktattam le a lépcsőn a bögre teával. Biztos hülyének fog nézni, meg amúgy is, ki csinál ilyet? Óvatosan szedtem a lábaim a zebrán, miközben két dologért imádkoztam: ne csapjanak el az Ausztriába tartó elcsigázott sofőrök, és ne forrázzam le a kezem menet közben.

Nem tudta, hogy csodálkozzon, vagy örüljön. Nem is szeretem az ilyen pillanatokat, szerencsére rögtön utánam jött is egy vevő.

Büszke voltam magamra. Aztán elmerengtem: erre legyek büszke? 5 perc fáradtság volt, és alapvető gesztusnak kéne, hogy számítson. Tudom, nem az. De ha már milliárdos leszek, és a fél vagyonomat valami világmegmentő cselekedetre áldozom, na akkor már vállon veregethetem magam.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here