Ahogy belépett az előadóba, érezte, ahogy egy-két ember szeme rászegeződik, páran pedig elhallgatnak. Gondolhatta volna, hogy ez csak nettó paranoia, de már megszokta, hogy valóban összesúgnak mögötte – vagy éppen előtte, nem is leplezve döbbenetüket.
Hiába a fél könyvtárnyi olvasottság, a három nyelv kiváló ismerete, a gyógyszerek mellékhatása már csak olyan, hogy az hamarabb “beszél”, mint ahogy ő kinyithatná a száját.
A mindig ragyás, olajos bőr, és a rohadt sajtra emlékeztető testszag valahogy soha nem teszi vonzóvá a vele való ismerkedést. Már meg sem próbálja elmagyarázni, miken ment keresztül.
Leült abba a sorba, ahol még senki nem cuccolt le, és kinyitotta gyöngybetűkkel vezetett, tiszta füzetét. Precíz volt a végtelenségig, “mániás” – ezzel cukkolták otthon. De ez sem hatotta meg.
A kémia sosem hazudott, nem nézte le, nem zúdította rá kirekesztő, gúnyos mondatait. A kémia volt a stabil pont az életében. Ezen az izgalmasnak ígérkező előadáson is békét és biztonságot fog érezni, már előre tudta. Nem is lógta volna el semmi pénzért. Úgy érezte, hogy révbe ért, mint más nők, amikor gyűrűt húznak az ujjukra.
Délben kicsit elcsigázottan állt fel a kényelmetlen padból. Bár inkább az zavarta, hogy most hazafelé kell vennie az útját. Nem félt, már undort sem érzett. Már nem voltak érzései ezzel az egésszel kapcsolatban. Hogy miért nem vitték őt időben orvoshoz? Vagy miért kellett egyedül kiállnia a kórházi tortúrákat? Hogyan hagyhatták, hogy állapota odáig fajuljon, hogy már fiatal kora ellenére is ilyen elviselhetetlen tünetekkel kelljen együtt élnie?
A villamos a házuk előtt tette le. A negyedik emeletre mindig gyalog kaptatott fel, kár lett volna liftet hívnia. A zár kattant, és pont az a látvány fogadta, mint évek óta szinte mindig. Odébb rugdosta az üres üvegeket, és ment a felmosóvödörért. Egyikük sem volt magánál.
