Leánybúcsú – 3. rész

“A rohadt életbe, mi lett velem 24 óra alatt? Teljesen megbolondultam?
Az isten szerelmére, segítsen valaki, hogy visszatekerjük az idő kerekét!”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Öt nap az esküvőig. Nem, pontosítsunk: az esküvőmig. Nem tudok enni és keveset alszom.
Anya kedvesen nyugtatni próbál, és azt mondja, tudja, mit érzek. Nem tudja, és remélhetőleg soha nem fogja megtudni. Vagy forduljak hozzá és reménykedjek abban, hogy megért, hiszen szeret? Nem merek a szemébe nézni, mert ócska rongynak érzem magam.

Délelőtt átjött Kata. Nyíltan megmondja, hogy szarul nézek ki. Megköszönöm neki és legszívesebben megfojtanám. Nem ő tehet arról az estéről, de mégis.
Nem kezdek azon gondolkodni, hogy hová lett a szabad akaratom meg ilyen baromságok. Már úgyis mindegy.

 
 

Megkérdezem tőle, mit tenne a helyemben. Csípőből azt válaszolja, hogy hazudna. Szerinte nem derülhet ki, és akkor mi értelme bolygatni a dolgot. A lányok megbízhatók és tudják, hogy velük is megeshetett volna a dolog.
Max vagy ki tudja mi a neve, eszméletlenül szexi volt, szívesen lettek volna a helyemben.

Nincs türelmem hozzá, ezért megkérem, menjen el.
Anya furcsán néz rám, amikor egy óra múltán kikísérem a legjobb barátnőm. Annyit mond, hogy ilyet még sose látott, mert átlagban négy-öt órát szoktunk beszélgetni, ha Kata átjön. Elfordulok és hazudok neki valami egyszerűt. Nem vagyok képes annyit sem mondani, hogy most ideges vagyok, szorongok, inkább dühösen visszamegyek a szobámba és megpróbálok zenét hallgatni.

Persze Máté hív. Kérdezi, segíthet-e valamiben, meg hogy úgy érzi, kerülöm. Persze tiltakozom, de bevallom neki, hogy nem vagyok jól, hasmenésem van. Először megrémül, de aztán elneveti magát. Közli, álmában sem gondolta, hogy ennyire bepánikolok.
Én sem, csak én nem amiatt, amit ő gondol. Szegény drága! Azt hiszi rólam, hogy egy rendes csaj vagyok, ehelyett egy ribanc, aki nem bírt magával, mert ivott. Megnyugtatom és közlöm, hogy biztosan összeszedtem valami vírust. Hümmög, aztán megkérdezi átjöjjön-e. Tiltakozom. Hallom a hangján, hogy nem esik jól neki, de mégse tudok mást mondani.

Szeretem őt, rendes srác. Nem véletlenül akarok hozzámenni. De nem tudhatja meg, hogy én nem az vagyok, aki pár napja voltam.

Miközben hárítom, kéretlen módon beállít Fruzsi. Szemmel láthatóan ideges. Jobban, mint én, pedig neki még barátja sincs, nemhogy közelgő esküvője.

Leül, tördeli a kezét. Nézem hosszú, barna haját, zöld szemét, és eszembe jut, hányszor, de hányszor ettünk egymás tízóraijából vagy cseréltük el, mert ő utálta a szalámis zsemlét, én meg a zöldségeket.

De jó is lenne még annak a kislánynak a bőrében lenni, akinek a legnagyobb félelme a tesióra volt, mert Béla bácsi mindig a kézenállást erőltette! Az első alkalommal a csuklómra estem, de látszólag nem történt semmi. Attól a pillanattól kezdve nem bírtam tartani magam. Béla bácsi mindig rám rivallt és gúnyosan azt mondta, nem hiszi el, hogy ezt a piszkafa testet nem tudom megtartani pármásodpercig. Aztán bevasalt neki egy kettest és szánalmasnak nevezett.

– El kell mondanom valamit – kezdi halkan. A szívem kihagy egy ütemet izgalmamban. Már tudom, hogy elárult, ezért azonnal támadok.
– Kinek mondtad el? Nem tudom elhinni, hogy nem tudjátok tartani a szátokat! Hogy lehet minden lány ennyire undorító?!

Hallgat. Aztán elsírja magát. Sokszor sír, így nem hat meg. Gyerekkorunkban azért is bőgött, ha valaki eltaposott egy hangyát.

– Nem mondtam senkinek semmit. Ismerhetsz – suttogja, miközben szívja az orrát.
– Nem? Akkor miért sírsz? Nem akarlak megenni, de kibukott belőlem.
– Anikó mondta el Zsoltnak.

Elsápadok. Zsolt Máté legjobb haverja. És nem rajong értem. Ezt többször éreztette velem. Nem értem, miért, azt nem mondta el, de tartja a távolságot.

–  És? Mit történt? Miért mondta el?
– Azt állítja, kiszaladt a száján.
– Ilyen nem szalad ki. Ezt vagy direkt csinálta, vagy gonosz.
– Esetleg féltékeny.
– Te viccelsz! – kiáltok fel. – Ő volt az első, aki sikítva borult a nyakamba gratulálni.

Fruzsi hallgat. Nézi a padlót.

– Beszélj már! Mit kell megtudnom az utolsó héten azokról, akiket a legjobb barátaimnak hittem?

Éles hangomra összerezzen.

– Már elfelejtetted, hogy a gimiben Mátéval kavart? Igaz, hogy rövid ideig, de nem rajta múlt.
– Szentséges szűzanya! De hát az az őskorban volt! Évekkel később jöttem össze csak Mátéval. Azt hittem, hogy az már rég feledésbe merült.
– Anikó szerette őt. Hosszú éveken át, csak titkolta. Aztán persze összejött másokkal, de úgy látszik, az esküvőd felszakította a sebeket.
– Miféle sebeket? Ez baromság! Álszent kígyó!
– Igen – nyugtázza Fruzsi, de ebben az igenben benne van, hogy én is az vagyok.
– El kell mondanom Máténak. Elég volt. Tőlem kell megtudnia. Ha kidob, megérdemlem. Ha nem, akkor is nehéz lesz bíznia bennem.

Csend van. Fruzsi már nem sír.

– Szerintem beszélj Zsolttal. Hátha megért és nem szalad beárulni. A pasik másképp gondolkoznak, mint a csajok.

– Igaz. Pont ezért fog beárulni.

A szívem elnehezedik. Időutazás továbbra sincs. Nem tudom megváltoztatni az elmúlt napokat. A lavina görgeti az eseményeket és engem is elér nem sokára a görgeteg.

Folytatás szerdán

Előző rész

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here