Nem ismertem a dédit, bár mindenki szerint klónja vagyok. A nagymamát annál jobban. Sokszor hagy nála anya és olykor meg is feledkezik rólam, mert a munka még nálam is fontosabb neki.
Legalábbis így hiszem addig a napig, amíg ki nem borul. Soha nem látom anyát sírni vagy kiabálni. Inkább olyan mártír anya, aki este tízkor nekiáll tortát sütni, mert a vendégeket el akarja kápráztatni. Ő nem ezt mondja, hanem fura magyarázkodásba bújtatta megfelelési kényszerét.
A mamánál minden más. Nem kell korán kelnem és azt csinálhatok, amihez kedvem van, kivéve a tévénézést. Az csak esti program lehet mellette ülve. Ezért az orromban van ruhájának levendula illata. Minden szappan, gyertya őt idézi fel, mert a mama háza tele van ezekkel. Levendulás kép lóg a konyhája falán, a fürdőszoba pedig lila volt úgy egészében véve. Anya egyszer azt mondta, csoda, hogy a mama nem kap levendulamérgezést. Mégse bánja, hogy ott töltöm fél életemet.
Én olykor haragszom rá, mert szeretnék többet lenni a barátaimmal, de ilyenkor legyint és azzal zárja a beszélgetést, hogy örüljek minden pillanatnak, amit a nagymamával tölthetek.
Kamasz lányként nem ugrálok a boldogságtól. Észreveszem, hogy levendula-mama az évek során lelassult, és a szeme alatti árkok mélyebbek lettek. Egyre kevesebbet mosolyog, és gyakran türelmetlenül szól hozzám. A gyerekkori nagy ragaszkodásom kötele foszladozni kezd és próbálom kerülni találkozást. Amikor búcsúzásnál megölel, öreg kezének simogatása viszolygással tölt el.
És eljön az a nap is, amikor kerek-perec megmondom anyának, hogy nem akarok a mamához menni, mert unatkozom nála. Ekkor rám néz, felhúzza a szemöldökét és elsírja magát. Ilyesmit nagyon ritkán tapasztalok nála.
Ő sír, mert én nem akarok megtenni valamit? Nem értem. Csak áll az előszobában és nehéz tekintettel néz rám. Mintha idegen lennék. Aztán int, hogy menjek vele. A kamrába vezet, poros polcok közé. A kacatok között két üveg levenduladzsem árválkodik. Leemeli mindkettőt. Már sokszor készítettem ilyet a mamával, ezért nem értem, miért mutatja most nekem. Türelmetlenül megvonom a vállam, és már indulnék is kifelé, menekülnék ebből a fura helyzetből, amikor ennyit mond:
– Kérlek, vidd el ezeket a mamának!
Értetlenkedésemre nem válaszol.
Nem akarom tovább nézni síró arcát, ezért a hátizsákomba süllyesztem az apró üvegeket. Jobbnak látom nem faggatni, és különben is várnak rám a haverok. Vagy háromutcányit gyalogolok, amikor a lekvár húzni kezdi a vállam. Nehéz. A két üveg mintha kővel lenne megrakva. Mérgesen megigazítom a táskám szíját, de nem lesz könnyebb. A két lekvár, nagy erővel nyom a föld felé. És akkor valahonnan eszembe jut az a délután.
Június vége van, a nap ezer tűzzel égeti a bőrünk. Lehetek vagy öt éves. A kertben rohangálok, míg a mama epret mos és darabol. Pár pillanattal előbb, még együtt nevettünk, amikor az arcunkba fröccsent az édes lé.
Én megijedtem a szálldosó darazsaktól és kifutottam a kertbe. A nagyi kötényébe törli kezét, és a halomnyi piros szívet felteszi a tűzre. Amikor rotyogni kezd, kimegy szárított levenduláért a kamrába. Napokkal ezelőtt szedtük. Még az öreg Foltos kutya is élvezte. Azt sem tudta, mit csináljon örömében, amiért berohanhat büntetlenül a bokrok közé.
Látom magam előtt a sárgaruhás kislányt, aki menekül a darazsak elől, és úgy fut be a nyári konyhába, hogy észre sem veszi gyümölcskeverő kanalat, ami a lábas szélére van támasztva. Megcsapja hadonászás közben és a forró eper már borul is. De a mama elránt. Olyan erővel és gyorsasággal, amelyre csak az angyalok képesek. Mindketten dermedten nézzük a lábast, amelyből csodálatos módon nem folyik ki az összes, félig főtt gyümölcs. Én zokogok, a mama reszket. Megúszom a tragédiát. Hosszú pillanatokig nem mozdulunk.
– Ne mondd el anyának! – kérlelem.
– Nem fogom – válaszolja remegve.
Ahogy befordulok a jól ismert zsákutcába, megértem az üzenetet. Mégis elmondta. De anya nem árulta el őt, mert tudta, hogy az angyalok sose hazudnak.
A mama és köztem titkos kapocs van. A lekvár és a levendula. Anya ezt érzi, és nem akarja magyarázni. Mindegy hány éves vagyok, rá kell jönnöm. Nem hihetek mást.
Megállok a zöld fakerítés mellett, és megvárom, hogy mama felnézzen. Mindig a kertben gazol. Arcomba fúrja tekintetét. Nem adom oda a lekvárt, mert az az én emlékeztetőm, ha netán elfeledném, mi a szeretet.
fotó: Pinterest
