Hosszú nap volt. A hétfők közül is az egyik legrosszabb. Dóra főnöke már hajnalok hajnalán cirkuszolt. Kiborult valami apróság miatt, és úgy ordított, mint egy vásári lókupec, amikor rájön, hogy átverték. Mindenki tudta a cégnél, hogy legfőbb baja, hogy férje évek óta csalja, mégsem dobja ki. Dóra nem értette őt. Úgy érezte, ha neki lenne társa, és ezt tenné vele, akkor az a minimum, hogy legyilkolná.
A főnökasszony egykor szép volt. Vonásai megőrizték régi báját. De mára tokát eresztett, és a keserűség mély barázdát szántott a szája köré.
Kellemetlen hangon rikácsolt egy határidő miatt, mintha legalábbis országok dőltek volna össze, ha nem tartják be. Legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy a kezébe nyomjon egy bögre kávét. Szigorúan koffeinmenteset zsírszegény tejjel. Hátha az lenyugtatta volna.
Az undok hétfő folytatódott, sehogy sem gyorsult fel az idő. Mindenki nyúzott volt, üres, motiválatlan. Dóra érezte, el kellene mennie innen, messzire. Rakétával a Holdra. De gyorsan.
Látta, hogy Panni, a legfiatalabb kolléganője nem zavartatja magát, csetel valami zöldfülű sráccal, akiről a múltkor azt mondta, hogy egy csődör. Lehetett vagy 28 éves a csődör és majom képe volt. Esténként talán anyuci simogatása mellett tudott csak elaludni. A kis buksija legyen csak védve anyuka keze által. Dóra hirtelen elrestellte magát. Miért ilyen undok?
Ő mennyivel jobb? Egy hajszálnyival sem. Egyedül él egy nagy, barátságtalan lakásban a lányával.
Eszti minden nap utolsó az oviban. Minden egyes délután érzi az óvónők megvető tekintetét. Rossz anyának tartják. Látja, ahogy végig mérik, listázzák a ruháját, cipőjét és a táskáit. Sok táskája van. Ez biztos. Nagyon szereti őket, és nem sajnálja rájuk a pénzt. Egy nőt a kiegészítők emelik ki a szürke tömegből. Erre tanította az anyja. És ő jó tanítványnak bizonyult. Túlságosan is.
Dóra szép volt. Magas, karcsú. Ahol megjelent, kivétel nélkül megbámulták. Hatalmas kék szeme, aranybarna haja kiemelte a tömegből. Igazi bombázó, ahogy a pasik gondolták róla. Olyan, akit mindenki meg akar kapni. Dóra azonban nem akart senkit. Látta az anyját, húgát, akik folyton váltogatták a partnereiket. Apja halála után anyja szinte kivirágzott. A házuk átjáróház lett. Megfordult ott idős, fiatal, kövér, sovány, unalmas, tré és eszméletlenül vonzó férfi is. Dóra mind utálta. Legszívesebben leköpte volna őket. De az anyját is, aki szemérmetlenül élvezte a hódolatukat.
Ő nem akart mást, csak családot. Bármilyen unalmasan is hangzott… 38 éves volt és kemény tíz év állt mögötte. Ezer meg ezer vizsgálaton és beavatkozáson esett át, hogy Eszti világra jöhessen. A kislánya volt az öröme, a lelke, minden, ami miatt érdemes volt reggel felkelnie.
Aznap végtelenül sokára lett négy óra. Gyorsan végiggondolta magában, hogy mit kell vennie a boltban, de majd együtt.
Az ovi zöldre festett lépcsőjén már csak Anita néni üldögélt unott arccal, Esztivel. Ahogy a nyikorgó kapu kinyílt, várta, hogy lánya nyakába repüljön, ahogy máskor. De Eszti fel sem nézett.
Azonnal tudta, hogy baj van. Elnézést kért a késői érkezésért, ahogy mindig és kézen fogta a kislányát. Az apró kéz jéghidegen és erőtlenül simult az övébe. Csend volt.
Látta, hogy nem érdemes faggatnia egyelőre.
A nyikorgó kapun kilépve kisütött a nap
– Fagyizunk egyet? – kérdezte lágyan.
– Nem kérek fagyit – jött a halk válasz.
– Mi a baj kicsikém? – állt meg hirtelen. – Mondd el, mi bánt!
A kislány a járdát bámulta. A nő leguggolt hozzá, és felemelte a fejét. Eszti szeme üveges volt a könnyektől. Dóra magához szorította. Az apró test belefeszült az öelelésébe.
– Lufibaba vagyok – mondta hosszú idő múlva a fátyolos hang.
– Hogy mi vagy? – kérdezte megütközve a nő.
– Lufibaba. Levi mondta.
– Mi az a lufibaba? Ez miféle bolondság?
Dóra várt. Tudta, hogy Eszti ki fogja mondani, amitől retteg. Erre megtanította.
– A lufibabákat nem szeretik. Levi is kinevetett. A többiek is. Azok úgy jönnek világra, hogy egy lufiban növekszenek. Mert nem kellettek senkinek. Aztán meg elengedik őket, hogy szálljanak. Mint az igazi lufi.
A nő nem értette. Miről beszél a lánya? Lufiban növekszenek?
A kislány nyakába borult, erősen belekapaszkodott és nem engedte el.
– Nem akarok elszállni, mert kilyukadok és leesek – zokogta.
– Édes bogaram, ki mesélt neked ilyeneket? A kislányok nem szállnak el, és nem is pukkadnak ki. A kislányok nem léggömbök.
– De Levinek a mamája mesélte, hogy én nem igazi vagyok, hanem csak úgy a kórházban csináltak. És a többiek egész délután csúfoltak…
Ekkor megértette. Levi mamája elmondta a fiának azt, amit ő a múltkor egy kávézás mellett kibeszélt. Eszti lombikbaba volt. Mert neki máshogyan nem lehetett gyereke. És mindezt, amit hirtelen ötlettől vezérelve megosztott, a nő tovább adta ötéves gyerekének. Kegyetlenül és részvétlenül.
Vajon mióta marta, emésztette ez Esztit?
– Mit mondott még Levi? – kérdezte haragosan. Közben úgy szorította a kislányt, hogy szinte fájt neki.
– Azt, hogy azok a gyerekek születnek így, akik nem kellenek senkinek. És ha rossz leszek, felengedsz az égbe…
– Jesszusom – jajdult fel Dóra. Holnap agyonütöm a gyereket és az anyját is – gondolta. De hangosan csak ennyit mondott:
– Ez a Levi egy végtelenül buta kisfiú.
Eszti elmosolyodott. Először a beszélgetés folyamán.
– Akkor nem küldesz az égbe, anya? – suttogta.
Dóra össze-vissza puszilta halvány arcocskáját.
– Hát ide figyelj, babucim! A lufibabák különlegesek. Őket szeretik a legjobban a világon. Soha el nem engedik a szüleik. Olyanok, mint az apró tündérek, mindenki őket akarja szeretgetni. Levi nem tudja, mert az anyukája ezt a fontos dolgot elhallgatta előle.
Eszti szája mosolyra húzódott. Levi buta, nyugtázta. Őt szeretik. Megrázta szőke loboncát, és csak ennyit mondott:
– Anya, a lufibaba vaníliafagyit enne.
Dóra felnevetett, és hagyta, hogy a cukrászda felé kanyarodjanak. Az anya és kezében egy kicsi kéz.
fotó: Pinterest
