Mindig minden fontos dolgot kitett a hűtőre. Úgy volt vele, hogy az evésen és a gondolkodáson nem spórol az ember, mindkettőnek meg kell adni a módját ahhoz, hogy az embernek jó élete legyen. Fogott egy csorba hűtőmágnest, és kiragasztotta azt, ami felett az elmúlt órában görnyedt. A néhol elmosódott betűk telefolyták a gyűrött, fehér jegyzetlap egyik felét.
Egy órát szentelt annak, hogy összegyűjti, jó vagy rossz döntés volt szakítani… Pro és kontra. Hogy miért nincs jövője a kapcsolatuknak. Hogy miért nem olyan ez a szerelem, amilyenre vágyott, amilyenben el tudja képzelni az életét. Vagy, hogy miért kellene mégis esélyt adnia kettejüknek…
Címszavak vagy rövid mondatok sorakoztak a “kontra” oldalon. A nagyi szülinapja, ahol valamit megkritizált (már nem is emlékszik, mit, csak az maradt meg, hogy mennyire ciki helyzetbe került a béna beszólása miatt), a kóla (amit a kocsiban az ölébe borított a barátaik esküvője előtt egy órával), a szemét (amit sosem visz le), a pukizás (ezt tényleg minden pasi csinálja a szerelme előtt?), és a tengerpart (ahol alig bírta levenni a szemét arról a középkorú izmos röplabdázó nőről).
Rájött, hogy ezek alapján nem tudja meggyőzni magát semmiről… hiszen másoknak sem mindig rózsaszín az élete… senki sem tökéletes… “Blablabla” – gúnyolódott saját magán félhangosan, aztán a fürdőszoba felé vette az irányt.
Másnap reggel kómásan botorkált ki a konyhába – nem sokat aludt az éjjel – és szinte újként hatott az előző nap kitett lapocska.
Ahogy a “pro” oldalra nézett, hirtelen világossá vált minden. Megnyomta a kávéfőző gombját, aztán a kezébe vette a telefont. A centli második oszlopában egyetlen mondat állt: “mert szeretem”.
