Mese a szerelemről, ami nem az égből pottyant 6. rész

Amikor Márk kinyitotta a szemét, őszintén meglepődött, hogy Anna ül az ágya mellett.

 
 

 – Jó estét! – köszönt neki a lány. – Azt nem mondtad, hogy ilyen sivár helyen akarsz randizni! Máskor szólj előre, mert meggondolom, hogy igent mondok-e.

A fiú elmosolyodott, és lehunyta a szemét egy pillanatra.

 – Legközelebb, ha majd képes leszek járni, elviszlek téged a világ legszebb helyére, és ott eszedbe se jut tiltakozni.

 – Tiltakozni? – nevetett fel Anna. – Mi ellen tiltakoznék én?

 – Az ellen, hogy elvegyelek feleségül.

A lány hangosan nevetni kezdett. A fiú sápadt arcára nézve biztos volt benne, hogy még az altató hatása alatt áll.

 – Rendben! – mondta végül. – Ha majd ott leszünk, kérj meg nyugodtan, válaszolni fogok.

 – Szavadon foglak! Viszont meg kell kérdeznem valamit! Ugye megvan mindkét lábam? A gipsz alatt nem levegő van?

 – Ahogy én látom, még mindkettő a helyén van. Csúnya törés volt, mondta az orvos, de helyre tették, és hosszas munkával olyan leszel, mint régen.

 – Nem hiszem! – legyintett Márk. – Viszont te itt vagy és ezt köszönöm.

 – Felhívott egy nővér, azt hitte, a feleséged vagyok, vagy hasonló.

 – Milyen igaza van! Mindig is téged kellett volna elvennem!

Annából kiszakadt egy önkéntelen sóhaj. Vajon jó lett volna? Akkor nem ismerte volna meg Ricsit, nem élt volna vele boldogan, és azok az élmények, amik nekik jutottak, mind elmaradtak volna.

 – Emlékszel valamire? – kérdezte hosszas hallgatás után.

 – Csak kiszálltam a kocsimból, tettem pár lépést, és a többit tudod.

 – Nem állt meg segíteni? Simán otthagyott az a nyomorult?

 – Biztosan beijedt.

Az orvos, aki a félig nyitott ajtó mögött hallgatta végig a beszélgetést, fellélegzett. Szóval nem látta senki, ahogy a felesége elgázol valakit. Legalábbis az áldozat nem tudott semmit. Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, mert Matilda régóta marékszámra ette a gyógyszereket, és nyilvánvaló volt, hogy egy ellenőrizetlen pillanatban kocsiba száll, és jaj annak, aki útjába kerül. Évek óta depressziós volt, de szedett altatót is, és egy rakás kedélyjavító bogyót is. Legtöbbször otthon ült, bámulta a tévét, és senkivel nem akart beszélni. Ezen a napon azonban úgy döntött, erőt vesz magán, és kimozdul. A közeli plázába tartott, hogy ráverjen annak a pénznek a fenekére, amit nem ő keresett meg. Amikor felhívta őt, és sikoltozva elmesélte, mit történt, azonnal ráparancsolt, hogy menjen a baleset helyszínéről. Tűnjön el, amilyen gyorsan csak tud. Gyorsan rápillantott a az utcakeresőre, és megkönnyebbülve látta, hogy nincs kamera a közelben. Talán megússza. Nem a feleségét féltette, inkább a gyerekeket nem akarta olyan helyzetbe hozni, hogy anyjukat keljen látogatniuk a börtönben. Matildának nem lett volna szabad kocsiba ülnie. Ezt ő is tudta, ahogy mindenki a környezetében. Szerencsére a férfi megúszta kisebb-nagyobb sérüléssel. Csak eszébe ne jusson, hogy látott valamit.

 – Üdvözlöm! Látom, magához tért! – lépett be a kórterembe széles mosollyal. Solymossy doktort még senki nem látta sokáig mosolyogni, de ha megtörtént, egyszeriben felvidultak közelében az emberek. Volt benne valami erőteljes kisugárzás, ami adódhatott magas termetéből, hullámos ősz hajából, napbarnított bőréből, vagy ezek elegyéből. Mindenesetre jól nézett ki a maga ötvenkét évével, ezt mindenki megállapította körülötte.

– Jó napot, doktor úr! – állt fel Anna, és Márk arcán is megjelent egy tétova mosoly.

 – Szerencséje volt fiatalember! Tudom, hogy most nem érzi, de higgye el, járhatott volna rosszabbul is. A feje nem sérült, talán amiatt, hogy a puha földre zuhant. Emlékszik valamire?

Márk agya azonban blokkolta az emlékeket, ezért megrázta a fejét.

 – Mintha egy kék kocsi lett volna. Gyorsan jött, de az is lehet, hogy az egy másik volt.

 – Jól van, nem faggatom. Minden rendben lesz, főleg, ha ilyen csinos látogatói vannak az embernek. Pihenjen csak, aztán pár napon belül mehet isten hírével.

Anna elmosolyodott. Milyen kedves ember! És milyen hatalmas. Lehet vagy 190 cm. Jólesett neki a beteg felé mutatott kedvesség. És még neki is bókolt.

 – Köszönöm, azt hiszem, nem fogok szaladgálni a napokban. Viszont el kellene végeznem a dolgom! – mondta a beteg fesztelenül.

 – Ne is ugráljon, küldöm a nővért! – Azzal az orvos megfordult, és elvigyorodott. Még hogy kék kocsi! Matildáé fehér volt, szóval a beteg tényleg nem emlékszik semmire. Ennél jobb hírt aznap aligha kaphatott volna. Úgy gondolta, még vár egy keveset, aztán elújságolja a hírt a nejének.

 – Mindig tudni akartam, milyen lehet az, ha valaki nem emlékszik a dolgokra. A filmekben ez az amnézia mindig jól sül el – mondta Anna, ahogy Solymossy doktor eltűnt a nyikorogva csukódó ajtó mögött.

 – Hidd el, nem olyan jó buli.

–  Még szerencse, hogy engem megismertél! – nevetett fel.

 – Anna, téged bármikor! Ha hiszed, ha nem egész eddigi életemben alig volt nap, amikor nem jutottál eszembe.

A lány elmosolyodott. Szerette volna elhinni, de érezte, hogy minden szava túlzás. Azt se felejtette el, hogy Márk soha nem volt egy olyan srác, aki nem tudta, mit kell mondania valakinek, ha meg akarta szerezni. Egyetlen egyszer hallgatott csak: anyja temetésén, de erről meg Anna nem tudott. Nem bízott benne, hisz barátként megtapasztalta, milyen könnyen szót ért a lányokkal.

 – Márk, én most elmegyek! Nyugodj meg, elfelejtem, amiket most mondtál, és nem fogom felhasználni ellened. Nem vagy egészen magadnál, és fura dolgokat beszélsz.

A fiú lehunyta a szemét. Még sose volt ennyire bátor, mint ott, azon a fertőtlenítőszagú kórházi ágyon, abban a naplementében, amelyből semmi nem látszott, mert a nap már lebukott a horizont mögött. Érezte, hogy igaza lehet a lánynak, hiszen nem is ismeri. Akivé lett, akivé lettek, azok már régen eltűntek az idő süllyesztőjében. Talán mégse kellett volna ennyire őszintének lennie, azért sem, mert még nem volt túl a váláson.

 – Meghoztam a kacsát az úrnak! – toppant be ekkor egy életvidám nővérke, akinek arcán tízpontos mosoly ült.

Te jó ég, hogy van kedve nevetni ezen a szörnyű helyen, rökönyödött meg Anna. Gyorsan megölelte Márkot, de csak könnyedén, épphogy hozzáérve, és intett, hogy majd jön holnap. Amikor kimondta, azonnal rájött, hogy egy másik randevúja is lesz, és a kettő lehet, hogy ütni fogja egymást. Mégse változtatott rajta. A fiú arcára pillantott, aki zavarában elpirult, ahogy a nővé megpróbált segíteni neki, hogy minél könnyebben vizelhessen. Vajon Ricsi féltékeny lenne, ha tudná, hogy előkerült Márk? Nem ez a Ricsi, hanem a régi, aki már felhők szélén üldögél? Mindig így képzelte a halottakat. Régen a nagymamája azt mondta neki, hogy aki meghal, kiül egy felhőre, lóbálja a lábát, és ha szerencséje van, az a jutalma, hogy nézheti a földi életet. Ha nincs szerencséje, akkor a felhők közelébe se juthat, hanem takarítania kell a mennyországot. Hogy azon mit takarítanivaló van, azt sose mondta el, de Anna úgy képzelte, hogy az angyalok is lehetnek rendetlenek, hát még az ott élő lelkek!

Ahogy kilépett a folyosóra, azonnal megpillantotta a hórihorgas orvost, ahogy egy nővel veszekedett. Érdekes módon, benn a kórteremben sokkal higgadtabbnak tűnt. Olyannak, aki tudja, mit akar, akit egy vézna, sápadt nő nem tud annyira kiborítani, ahogy ez az ismeretlen teszi.

Folytatjuk…

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here