Kicsit rohanósra és stresszesre sikerült a reggel. Elaludtak, és mire az M3-ra értek, az már totál be volt állva. Mindegy, így is odaérnek a kontrollra, csak idegesítő a dugóban ülni. Egyedül is, nem hogy két gyerekkel.
Végiggondolta, mit akar kérdezni a doktornőtől, aztán – kiélvezve, hogy szabadnapos férje elkíséri és vezet “helyette” – írt egy-két üzenetet a telefonján. A gyermekkórházhoz közeli utcában viszonylag gyorsan találtak parkolóhelyet. Kikászálódtak az autóból, majd a hordozóba gyömöszölte az intenzíven ellenkező egyévesét.
A váróterem kongott az ürességtől, ezért a mikrofon pár perc múlva már recsegte is a kislány nevét. A hordozóból szemlélődő kislánnyal besietett a tágas, napos vizsgálóba. A doktornő gyorsan kötést cserélt a baba sebén, aki – felelevenítve a műtét alatt hallott női hangot – sírásban tört ki, majd stresszes remegésbe kezdett.
Perceken át, puhán, monoton mozdulatokkal simogatta a kislányt. Úgy álltak ott a rideg vizsgálóban, szorosan ölelve egymást, hogy még a falak is megmelegedtek a belőlük áradó szeretettől.
Ebbe a burokba lépett be egy ismeretlen férfi, egy nyolcéves-forma fiúval. Tágra nyílt szemmel köszönt egy kézcsókomot, és sután odalépett a másik doktornőhöz. Egy határozott mozdulattal azért végigsimított a nő hátsóján, mintegy véletlenül.
Ő meg csak állt, dermedten, és akaratlanul is szorosabbra zárta az ölelésében még mindig idegesen remegő gyermeket. Csak, miután kiértek a friss levegőre, és békére lelt a baba, kezdett el morfondírozni a történteken.
Mit kellett volna tennie? Jelenetet kellett volna rendeznie? Vagy szólhatott volna finoman, figyelmeztetőn? Hát, persze. Ha abban a pillanatban felfogta volna, hogy mi történik, akkor akár kérdőre vonhatta volna a férfit, emberi hangon…, de ő magából indult ki: egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, ugyan, kinek jutna eszébe egy feszes mell, izmos hátsó, vagy ringó csípő…?
Otthon megemlítette az esetet a férjének. Az évtizedes házasság már megtanította őt arra, hogyan vezesse elő a gondolatait ahhoz, hogy a párja fel is figyeljen rá. Az azonban csak legyintett rá. “Nyugodj meg, szívem. Fárasztó napod volt. Főzzek egy kávét?”
A legyintések, büntetlen érintések, beletörődések világában élünk. Felhörpintette a kávéját, és letette a kislányát aludni.
