Nemszeretve

Kata nem sietett. Léptei tompán visszhangoztak a kórházi folyosón. Ha tehette volna, megparancsolja, hogy lábai váljanak kővé.  Már a szag is elviselhetetlen volt. Egyszerűen taszította a gondolat, hogy ide kelljen jönnie.

Lesimította szoknyáját, megigazította blézerén a hajtókát, mintha ezzel felkészült volna, hogy benyisson. Bentről élénk beszélgetés zaja szűrődött ki. Lassan kilincs felé nyúlt. Tarkóján izzadtságcsepp futott végig.

 
 

Váratlanul kinyílt az ajtó. Egy mosolygós nővérke nézett rá meglepetten.

– Segíthetek? – kérdezte.
Nem hinném, gondolta a nő. Talán, ha megmutatná a leggyorsabb utat a kijárathoz. Hangosan viszont ennyit mondott:
– Anyukámhoz jöttem, de talán alszik.

Anyja közvetlenül az ablak mellett feküdt. Azonnal észrevette.  Szeme csukva volt, mellkasa fel-le mozgott ütemesen. Hárman cseverésztek rajta kívül a kórteremben.

– Menjen csak be nyugodtan – mondta a nővérke továbbra is mosolyogva. – Biztosan nagyon várja magát.

Nem várja. Soha nem várta. Még örülni sem fog. Nem akarta őt. Egyszer, amikor 14 éves volt, bevallotta, milyen nehezen fogant meg. Kata mindig tudta, hogy nem volt nagy szerelem a szüleié, de az a gyűlölet, ami akkor az anyja hangjából áradt, megrémisztette. Hideg tárgyilagossággal részletezte, hogy a kilenc hónap micsoda pokol volt. Folyton émelygett, hányt. Kezdettől fogva legszívesebben kivágta volna testéből a benne lakozó magzatot. De isten nem engedte.

Miközben jéghideg szájából hullottak a szavak, nehezen látta meg Kata szemében a fájdalmat.
– Ne aggódj, már elfogadtalak – közölte színtelenül.
Ez a szó fejezte ki legjobban a kapcsolatukat. Elfogadta. Szeretni nem tudta. Csak a két öccsét. Őket istenítette.

A nővér félreállt és finoman betessékelte. Nem volt más választása, be kellett lépnie. A szag benn még erősebb volt. A vizelet, az öregség és a halál is csatlakozott az orgiához.

– Istenem… – rándult össze a gyomra. – Add, hogy ne így végezzem!

Amint az ágy mellé ért, anyja azonnal kinyitotta a szemét. Ránézett. Arcán nem ült érzelem. Érdeklődés nélkül bámult a lányára.
– Szervusz, anya! Hogy érzed magad? – kérdezte. Idétlenül keresztbe tette a lábát, mintha az óvodában lenne egy szereplés előtt. Félt, hogy menten összecsuklik. A régi teher most alig tűnt elviselhetőnek.
– Hogy érezném? Szerinted? Ne kérdezz ostobaságokat! – dörrent rá az. Aszott teste, lelke feléledt.

Megismerte ezt a hangot. Mindig ilyen utálatos és kioktató volt, ha kérdezni mert valamit. Pedig ez ritkán fordult elő.

Egyszer, alig túl a lázadásmentes kamaszkorán, úgy döntött, rákérdez a fájdalmas tényre. Valami önpusztító módon akarta, hogy anyja mondja ki végre.

Nyár volt, a paradicsomfőzés ideje. A munka kellős közepén szorította sarokba az anyját.

– Szeretsz te engem? – kérdezte szívdobogva.

Az asszony kezében megállt a fakanál, amivel a rotyogó paradicsomot kavargatta. Lassan fordult meg, mintha megakadt volna benne a mozdulat. Mereven nézett maga elé.

– Menj a dolgodra! – mondta. – Most! – rivallt rá, miután a lány nem mozdult.

Ez a most rosszabb volt, mint az, hogy soha sem simogatta meg a fejét, Nem puszilgatta, ölelni sem tudta. Ezt a mostot gyűlölettel okádta ki.

A lány elsírta magát.  Egész addigi rövid életében a szeretetlenség tartotta fogva, de abban a pillanatban lakat is kattant a cellán.

A kórházi szobában felsejlett ez az emlék. Pedig már nagyon rég volt.

Ránézett a nőre, aki szülte, hagyta felnőni, de szeretni képtelen volt. Szemernyi sajnálatot sem érzett.  A sivatagi homok jutott róla eszébe. Marta a torkát, de még nyelni tudott.  Már nem kérdezte magától a miértet. Öccseinek jutott az ő szeretetrésze.

– Hoztam neked barackot – mondta kedvesen. Nehezen préselte ki magából a szavakat. Arca idegesen megrándult. – Meghámozzak egyet?
– Van kezem, még tudom használni.

– Ahogy gondolod. Esetleg segíthetek valamiben?

Egy legyintés volt a válasz. Aztán a legfontosabb is terítékre került.
– Laci és Ádám jól van?
A két fiú. Akikért rajongott. A drágái.

– Ádámék nyaralnak. Azt hiszem, Madeirán. Laci meg új lakást keres.
– Tudnak élni! – mosolyodott el a beteg. – Mindig sejtettem, hogy sokra viszik. Már értem, miért nem jöttek be.

Kata hallgatott. Egyik fiú sem volt kíváncsi az anyjára. Ezt nem mondhatta. Letette a gyümölcsöt az ágy melletti kopott szekrénykére és várt. A csöndnek súlya lett.

Eszem egyet – nyúlt anyja a barack után.

Hosszas szemrevételezés után kiválasztotta a legnagyobbat. Akkurátus mozdulattal szedegette le a héját. Kata kibámult az ablakon. Már sárgult a gesztenyefa levele, pedig még nyár volt.

A krákogásra tért vissza csak a szobába. Hirtelen köhögés lett belőle, majd anyja az egészet a földre köpte.

Kukacos volt.

– Még egy rendes barackot sem tudsz hozni? – támadt rá haragosan. – Idejössz ezzel. A halálomat akarod?
– Anya, ez csak egy barack! Előfordul.
– Nekem te ne magyarázz! Oda se figyeltél, amikor vetted.
– Nézd, itt egy másik!
– Vidd innen! Nem kell!

Olyan heves mozdulattal lökte meg a zacskót, hogy a barackok szétgurultak a szobában. Az utolsó mondatban benne volt minden megvetése.

Kata lehajolt, felszedegette. A többiek csendben figyelték a tragédiát.

– Most mennem kell – mondta hosszú másodpecek múltán. – Vigyázz magadra.
– Jó. Barackot ne hozz! És szólj a fiúknak, hogy látni akarom őket.
– Okvetlenül.

Az asszony lecsukta a szemét. Jelezte, hogy számára véget ért a látogatás. A nő megértette. Fogta a gyümölcsöt és elindult kifelé.

fotó: Pinterest

 

 

 

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here