Odett nyomoz – 15. rész – Az új főnök

“Ahogy lassan mindenki elköszönt, Odett kikísérte Miklóst. Odabújt hozzá és erős karjai között csak egy dolog járt eszében: remélte, hogy ő sokkal jobban választ, mint az anyja. De erre senki nem adhatta meg a választ előre.
A nap már lenyugodott a budai hegyekben, és Miklós szerelmes tekintettel engedte bemenni a kapun a lányt.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Másnap reggel Odett frissebben ébredt, mint gondolta volna. Az elmúlt napok eseményei hirtelen messzire szálltak. Már nem volt fontos a nyakék, a gyűrűk sem. Minden gond másé lett. És ő ezt egyáltalán nem bánta.

Az viszont bántotta, hogy az apja megváltozott, és már sohasem lesz az, akire felnézne. A régi Mátrai Zoltán kedves volt, és mindig kapható volt egy kis huncutságra. Gyakran elvitte lányát a Ligetbe, és ha ritkán is ültek fel a körhintára, azért nagyon jó volt apja meleg kezébe kapaszkodva csatangolni a forgatagban. Ezt a képet akarta megőrizni. Nem az újat.

 
 

Miközben a kávéját kortyolgatta, Gitta néni leült mellé, és elmondta neki, hogy valóban él az apja, nem csak úgy remélte. Elmesélte a találkozást és azt is, hogy ő maga is mennyire meglepődött, amikor a férje megjelent. Amikor Odett arról faggatta, hogy fáj-e a szíve, csak legyintett.
– Már nem – mondta csendesen. És ez természetes is volt hét év elmúltával.

Mindketten remélték, hogy még hallanak a nyakék sorsáról, de titkon bíztak benne, hogy nem olyan áron, hogy Odett apját börtönbe juttatja. Nem mintha nem érdemelte volna meg, de az ember nem mindig látja feketének a feketét, pláne akkor, ha egy kis fehér is vegyül belé.

Csak a hosszúra nyúlt beszélgetés után jutott a lány eszébe, hogy aznap felkerül az alagsorból,  és ha minden jól megy, másodtitkárnő lesz belőle. Nem tudta pontosan, hogy ez mit jelent, de biztos jobb állást, mint odalent.

Már amikor elindult és elgondolkozva ballagott a villamosmegálló felé, rájött, hogy ebédre valót nem csomagolt magának, de a máskor oly gondos anyja is elfelejtette.

Ahogy belépett a hatalmas üvegajtón, azonnal elé ugrott a portás. Megemelte a kalapját, és megkérdezte, hogy Mátrai Odetthez van-e szerencséje. Amikor igenlő választ kapott, átnyújtott egy borítékot a meglepett lánynak. Sietős, nem túl míves írással a neve szerepelt rajta. Megköszönte és azonnal feltépte. Miklós küldte.

Annyi állt benne, hogy ebédidőben valami nagyon fontosat szeretne megbeszélni vele, kéri, hogy jöjjön ki a parkba. Odett meglepetése fokozódott. El sem tudta képzelni, mi lehet az a nagyon sürgős dolog, ami nem várhatott volna. De azért örült, hogy láthatja a férfit, akinek a gondolata is megdobogtatta a szívét.

Lenn, az alagsorban Kalácsné szigorú ábrázattal leste.
– Már azt hittem, elkésik – mondta.
– Jó napot asszonyom, dehogy kések.
– Akkor jöjjön, jöjjön, bemutatom az új főnökének.

A lány keze megizzadt az idegességtől. Zavartan babrálta a táskáját, majd elindult a termetes asszonyság után. Lépcsőn caplattak fel, pedig lift is volt az épületben. Odett egy pillanatra belenézett a folyosón lévő díszes tükrök egyikébe, és izgatottan látta, hogy a haja összekócolódott, ahogy levette kis barna kalapját. Gyors mozdulattal lesimította a rakoncátlan tincseket, és mély levegőt vett.

– Itt is vagyunk – mondta Kalácsné. – Mozogjon már! Remélem, titkárnőként nem lesz ilyen lassú. – És a pörölés után hangosan bekopogott az egyik barnára festett óriási ajtón. Odett nem hallotta a választ, de az asszony lenyomta a kilincset, és terelte is befelé.

A csodálatos mahagóni asztal mögött háttal egy férfi ült, éppen telefonált. Még hallották, amint nevetve elköszön és utána megfordult.

Odett álla leesett a csodálkozástól. A székben az a Bánffy Péter ült, aki előző nap elvitte kocsijával a Kálvária térre. Tökéletes öltönye tökéletesen állt rajta, és szemmel láthatóan nagyon élvezte a lány reakacióját.
– Üdvözlöm – mondta. – Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom, már találkoztunk egykét alkalommal. Azóta is emlékszik önre a lábujjam.
A lány elpirult.
– Köszönöm, anya! – fordult Kalácsné felé. – Innen már elboldogulok.

Anya? Odett még magához sem tért az első meglepetésből, amikor a következő érte. Kalácsné fia állt előtte? A vezetéknév nem utalt rá, hogy rokonok, de erre is biztosan volt magyarázat. Az asszony bólintott és már ott sem volt.
– Ugye, nem zavarja, hogy nekem fog dolgozni? – kérdezte a férfi.
– Nem, cseppet sem – hazudta Odett. Pedig zavarta. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Tetszett neki a férfi kezdettől fogva, de azért nem annyira, hogy örökké a szeme előtt legyen.
– Ne aggódjon, sose keverem a munkát a magánélettel!
– Rendben. Elmondaná, mi lesz a feladatom?
– Erre mindjárt hívok valakit. Előbb azonban igyon meg velem egy kávét! Vagy netán a teát jobban kedveli?
– A kávé jó lesz.
– Akkor kérem, foglaljon helyet.

A lány lehuppant a fekete bőrkanapéra és várt. Vajon mit akarhat tőle az új főnöke?
– Tudom, azt mondtam, nem keverem a munkát a privát szférámmal és ehhez tartom is magam, de meg kell kérdeznem, hogy a kisasszony férjezett-e?
– Nem, még hajadon vagyok.
– Vőlegény?
– Az sincs.
– Hát ez remek – mondta Péter, és az arcáról nem lehetett leolvasni, mire gondol.

Odett azon töprengett, mire föl ez a faggatózás.
– Én is kérdezhetek valamit? – szólalt meg nagy sokára.
Péter tekintete beleegyezést sugallt.
– Miért vett fel engem ide?
– Érdekes kérdés. Azt hittem, sejti.
– Nem, nem sejtek semmit. Alig ismer engem.
– Ez igaz, de maga kisasszony nagyon tetszik nekem.

Odett hirtelen mérges lett. Azt hitte, talán a munkájával érdemelte ki, hogy felfigyeltek rá.
Az új főnök azonnal átlátott rajta.

– Ne legyen mérges! Én ilyen egyenes ember vagyok. Titkolhattam volna, mert az jó játék lehetett volna, de nem akartam. Baj, hogy őszinte vagyok?
– Nem, dehogy, csak nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire egyszerűen tudtomra adjanak ilyesmit.
– Azt hiszem, lesz része még benne. Főleg, ha a közelemben marad.

A lány nem tudott mit mondani. Váratlanul érte mindez. Nem volt felkészülve sem Péterre, sem a vallomásra. És Miklós is még tartogatott neki aznapra valamit.
– Most menjen, még fejezze a mai teendőit, és kérem, hogy holnap már itt kezdjen. Majd szólok a titkárnőmnek, hogy segítsen magának eligazodni, és jelölje ki a pontos feladatát.
– Köszönöm. – Odett furcsán érezte magát. Egyszerűen nem tudta, örüljön-e vagy sem. Vajon ez az új helyzet tartogat neki valami kellemetlen meglepetést? Vagy csak fogadja el a lehetőséget úgy, ahogy van?

Felállt és elköszönt. A férfi mosolyogva nézett utána. Az első próbatétel megvolt. És a lány túljutott rajta. Nem ájult el, nem jött túlságosan zavarba, inkább csak természetes módon meglepődött.

A második próba a virág lesz. Hatalmas csokor, félreérthetetlen kártyával.

Sári türelmetlenül várta vissza a barátnőjét. Felsikoltott, amikor meghallotta, mekkora szerencse érte.
– Aki szép, az szép! – mondta nagy vigyorral az arcán.
– Ne gyere már te is ezzel, Sárikám! Valami nekem nagyon nem tetszik ebben az egészben.
– Rémeket látsz! Egy jóképű férfi kiszemelt magának! Talán még feleségül is vesz!
– Túl sok buta könyvet olvasol.
– Azért erre nem vennék mérget.

A két lány egy ideig még sutyorgott, de aztán a sok munka nem hagyta őket ábrándozni.

Odett újra csak azt érezte, mintha valaki megpöckölte volna sorsának kerekét, és az hirtelen gurulni kezdett volna lefelé a dombtetőről.

És még nem sejtette, Miklós mivel hozakodik elő a parkban.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here