Ez egy amolyan beszéljünk a hüvelygombáról cikk lesz csak a másik mumussal, a proktológiával. Mert ugye mi nők ismerjük a „drágafém” eres panaszokat, mert vagy már szültünk, vagy járunk edzeni (vagy nem) vagy nem iszunk elég vizet, vagy nem eszünk elég gyümit, szóval szinte majdnem teljesen mindegy, életünk során valószínűleg összefutunk ezzel a nemes/fém/ problémával.
Amúgy utána is olvastam, hogy a cikknek legyen valami komoly statisztikai vonala is, hogy az ország lakosságának a 60%-a küzd ezzel a problémával. 
A betegség kialakulásának és a tüneteknek már több fázisa van, az elején még egy kis krém, talán pár kúp segít, de aztán sajnos már csak a beavatkozás adja vissza az életünk élhető komfortzónáját.
Szóval az élet úgy hozta, hogy nekem is meggyűlt a bajom ezzel a panasszal, és a végére annyira megmakacsolta magát a dolog, hogy sejteni lehetett, hogy itt már orvos szükségeltetik. Oké, de most komolyan, kinek van hozzá lelki ereje, hogy elbattyogva egy idegen orvoshoz (persze, semmivel nem lenne jobb egy ismerős, lássuk be) nadrágot, szoknyát le, oldalt fekvés, és „picitkifújjukalevegőtésnemleszsemmibaj” közepette becsusszanjon valaki ujja oda, ahonnan nagy valószínűséggel inkább csak kifele szoktak távozni a dolgok.
Na jó, nekem semmi előítéletem azokkal szemben, akik a szexet itt is élvezik, én nem vagyok ennek a műfajnak a ”pompomlánya”, így nekem ez igazán nagy lelkierő mérce volt. A dokim próbálta a lehető legtermészetesebben kezelni a panaszt, de én már ott elakadtam, hogy kérem mondja el a tüneteket. Rendben, igyekeztem felnőtt nő módjára finoman elmondani, hogy egy borsó méretű valami van a popsim nyílásánál, és marha kellemetlen amikor a legváratlanabb pillanatokban kezd el fájni, viszketni és égni. Ezt hol egymás után, hol egyszerre. 
A doki persze értette pontosan, és már tessékelt is a fehérbe burkolt vizsgálóasztal felé, hogy pattanjak fel oldalt fekvésbe, mert akkor megnézi. Jajj Istenem! Ez az a pont, ahol tényleg minden, de minden lelkierődet össze kell szedd, mert azért jó esetben egy nőgyógyászhoz már rutinból megyünk, és nagyjából 18 éves korunktól hozzá vagyunk szokva ehhez a fajta „kukucskáláshoz”, na de ide?! Amikor köztudomású, hogy a nők nem kakilnak, nem pukiznak, az a lyuk csak ottfelejtődött. Nem tudtam mit tenni már, kilibbentem a nadrágszoknyámból, kecsesen felfeküdtem, és a bugyimat is nagy sóhajtás közepette letoltam. Most írhatnám, hogy nem így képzeltem el, hogy pár hónap szexmentes élet után így csusszanjon le az a bugyi, fel is jegyeztem magamnak, hogy a kívánságokat sokkal pontosabban kell megfogalmazni az égieknek. Mindegy, a doki nem vacakolt, felöltötte kék színű műbőrét a kezére, és finoman megtekintette a problémát. Aztán közölte, hogy kénytelen bent is megvizsgálni nincs e nagyobb probléma, én persze sírtam már legbelül, de nem volt mit tenni, összeszorított fogakkal hagytam a vizsgálatot megtörténni. Pár másodperc múlva megnyugtatott, hogy minden rendben van, ez egy kizáródott aranyér, amit ha beleegyezek el is távolít. 
Hogy mit csinál?! Eltávolít.
Arca mosolygott, látszott, hogy nem viccel, én próbáltam mondani – na jó nem szépítem, hebegni-, hogy nekem erre fel kell készülnöm, mire közölte, hogy teljesen felkészültnek lát és higgyem el pikk pakk túl leszek rajta, ne akarjak még ezzel napokig szenvedni.
Átgondoltam esélyeimet a menekülésre lehúzott bugyival, és tudtam, hogy elég rosszul állok, így fogat összeszorítva bólintottam, legyen, csináljuk, Rock and Roll.
Kérdeztem, hogy akkor a kábítás, altatás, érzéstelenítés, hogy fog zajlani, nyugtasson meg, hogy kifinomultak ezen a kényes területen a módszerek. Megint mosolygott és egy kis injekciós fecskendőt megmutatva közölte, hogy három pici szúrás és nem fogok érezni semmit a beavatkozásból. Mondtam, hogy azt értem és a szívem most repes, de a három pici szúrást mi fogja elérzésteleníteni?
Jah, azt semmi. Oké, na most kellene futni, gondoltam magamban, de még mindig erősebb volt a szégyenérzetem, hogy letolt bugyival rohangásszak kifele a rendelőből, mintsem a félelmem attól a pici vékony tűtől, amit mutatott a doktorbácsi.
Közöltem, hogy most azért behúzott a csőbe, mert nekem erre is fel kellett volna készülnöm lelkileg, hogy a testem legkényesebb pontjába szeretne beszúrni a fecskendőjével de hát már úgy érzem a kocka el van vetve, legyen, essünk túl rajta. Ez a beszéd! – veregette meg a vállam, majd egy amolyan orvosi lámpával megvilágítva a hátsó felem, kérte, hogy segítsek neki és az egyik kezemmel tartsam el egy picit a popsim egyik felét. 
Na ezt viszont már láttam kívülről, mármint magamat, ebben az igen nevetséges és egyben szörnyes kínos pozícióban, és nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Persze a doki ezen meglepődött és kérdezte, hogy ugye nem nagy a teher és éppen nem idegösszeomlok, mire mondtam, hogy nem, csak a látvány, amit éppen mozizok magamban, elég vicces. Közölte, hogy ennek örül, de akkor most kéri, hogy ne ugrándozzak, mert kapom a szurit. Hát a szülésnél markolásztam utoljára ennyire a vizsgáló asztalt, és azon gondolkoztam, hogy mennyire lenne kínos visítani esetleg káromkodni, amire már végeztünk is, megkaptam az érzéstelenítést.
Maga a beavatkozás nem tartott tovább, mint pár perc, és tényleg nem éreztem belőle semmit. Kaptam egy pár gézlapot a popsimra, aztán mehettem is utamra, bár egy kis fájdalomcsillapító receptet a kezembe nyomtak, biztos ami biztos. 
Az érzéstelenítés olyan fél óra múlva már magamra is hagyott, így már kotortam is a drazsét, őszintén reméltem, hogy a jégakura nem kell ráüljek. Hazafelé a kocsiban már teljesen tisztába jöttem, hogy mik az előnyei egy automata váltós verdának, de most nem volt mit tenni, amolyan kisasszonyosan, féloldalasan ültem, és próbáltam hazaevickélni a forgalomban.
Szóval hölgyeim, higgyétek el, hogy túl lehet élni, ha kellő öniróniával rendelkezel még akár nevetni is tudsz az egészen. Egy biztos, egy kis kellemetlenség, na jó egy pici fájdalom is, de cserébe visszakapod az életed és a méltóságod. És nem utolsó sorban a tanga bugyidat!
