Pálfordulás a kanyarban

Tisztán, az évek múlásával furcsamód egyre tisztábban emlékezett arra a nyárra, amikor nagyanyjával Olaszországba utazott. Ő volt az egyetlen kisfiú a buszon, így a sok idős mama meg papa különleges szeretettel és figyelemmel vette őt körül. A tíznapos utazás sok-sok pillanata homályba veszett már, de a tenger sós vize, a velencei pantomimesek játéka, és a szent helyek csendes, hűvös rejtélyessége elevenen élt a szívében.

 
 

Nem is tudott mit kezdeni ezzel, hiszen felnőve őt egyáltalán nem érdekelték ezek a “hites” dolgok. Mert ugyan mi haszna származna egy szobor lábának simogatásából? Minek írogatna cetliket és tűzné egy templom falára? Elveszett, gyenge embereknek tartotta a “hiteseket”.

Az ő életébe ezek nem fértek bele, és nem is hiányoztak. Az anyagi jólét mellett – amiért keményen megdolgozott – természetesnek tartotta szép feleségét és két egészséges gyerekét. Mit adhatna még neki egy hideg templom vagy a kétszínű, mézes-mázas emberek, akik egy múltbéli személyről hadoválnak?

Egy átlagos csütörtök este kivételesen időben végzett a munkával. Mielőtt hazakocsikázott volna, a pláza utazási irodájában még felkapott pár prospektust: a hétvégét arra szánta, hogy megtervezze a nyaralásukat. A várost elhagyva, a feketén kanyargó utat szelve még a pulzusa is lelassult, a gondolatait pedig átadta az ábrándozásnak… az idei lesz élete legnagyobb utazása. 

Egy tompa puffanás hozta vissza a valóságba: először azt hitte, egy kutyát ütött el. Az úttest közepére sodródott fél pár cipő látványa örökre beleégett a retinájába. A többit már csak hónapokkal később tudta összerakni… a rőzsét gyűjtő, szakadt ruhás hajléktalant mindenki ismerte és etette a környéken. Csendes bolond. Szerették. 

Igaza lett: abban az évben indult el élete legnagyobb utazására. A tárgyalások és a nyugtatók váltották egymást hónapokig. Sorsának nagy becsben tartott Zsolnay tányérja megjavíthatatlanul, ezernyi apró szilánkra hullott. A múltban keresett menedéket és magyarázatot: hol rontotta el, miért történhetett mindez, hogy lehet így folytatni az életet?

Az olasz kápolna még mindig ott állt – van, ami maradandóbb, mint a mamája, és mint az ő négy évtizede tartó élete? – ő pedig úgy érezte, be kell lépnie az ajtaján. Vajon mit írhattak ezekre a cetlikre? Nem merte megnézni, de belső zsebéből elővette a sajátját. “Bocsánat!” – ennyit írt. Amikor kilépett, maga is meglepődött: egy idős férfi lépett oda hozzá a semmiből, megérintette a karját, majd mondott neki valamit halkan olaszul, és továbbállt. Nem értette, de érezte, valami angyal-féleség lehet, ő pedig valahogy más, mint az a férfi, aki egy fél órája bement.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here