Szandra boldogan vette tudomásul, hogy gyorsabban gyógyul, mint remélte. Eseménytelenül teltek a napjai, hetek után újabb hetek, és ebben a semmiben nem háborgott a szíve. Minek keresné a bajt, tette fel magának a kérdést. Ismerkedni viszont nem akart, hiába nógatták a többiek. Azt is elhatározta, hogy ha megint meghívják arra az éves kerti partira, ami már-már hagyományosnak volt mondható, nem megy el. Majd betegségre hivatkozik, vagy más egyéb elfoglaltságra.
Születésnapja tájékán, három hónappal a balesete után, váratlan meglepetés érte. Nagynénje azzal az ötlettel kereste meg, hogy megajándékozná egy hétvégi kiruccanással, mert nem bírja nézni, hogy folyton dolgozik. Legyen ez amolyan előajándék. Szandra nevetve tiltakozott, aztán belement. Mivel pihenni akart, úgy gondolta, a Dunakanyar, a maga kellemes miliőjével, ideális lehet. Így kivette a pénteket, és Visegrádra utazott. Hogy gondolt-e Péterre? Minden nap vele ébredt, vele aludt el. Felidézte magában, milyen csodálatos volt, amikor megjelent a kórházban, és ha nem lett volna ostoba a gondolat, azt is bevallotta volna magának, hogy megérte balesetet szenvedni. Legjobb barátnője ezt hallva szemébe nevetett, és megkérdezte, hogy ha ezt így gondolja, miért nem tesz valamit a fiúért? Ott a száma, hívja fel, találkozzon vele, hátha kiderül, hogy hiú ábránd ez az egész. Más nem is lehet, hiszen egyikük se lép. Mintha egy ködös álomban lebegnének, ami szánalmas és vicces is egyben. Szandra ezen megsértődött. Talán, mert volt benne bőven igazság. Szerette volna már lezárni a dolgot magában, hagyni a fenébe az egészet, ezért úgy döntött, felregisztrál egy társkeresőre. Muszáj jönnie valakinek, aki hozzá illik. Végül meggondolta magát.
Azon a péntek délutánon, az ajándékút első napján, amikor a part felé tartott, találkozott valakivel, aki megtetszett neki. A srác egy padon üldögélt és újságot olvasott. Valódi, papíralapú újságot, és nem tornacipő volt a lábán. Egy úr az űrből, mondta magában viccesen. Leült az egyik padra, és hosszan nézte a fodrozódó vizet. A nap lágyan sütött, jó volt éreznie a bőrén a langyos simogatást. Mivel a srác a szomszédja volt, oda-oda pillantott rá, végül tekintete biztosan átszúrta az újságot, mert felpillantott belőle. Nem mosolygott, inkább csodálkozva végigmérte a lányt, majd folytatta az olvasást. Na, ez az én formám, gondolta vidáman. Ha akarnék, se tudnék flörtölni mással.
Felállt és elindult épp ellenkező irányba. A filmekben ilyenkor a főhős a másik szereplő nyomába ered, itt azonban nem történt semmi. Mert ez Visegrád, nem Hollywood, nevetett. Ahogy felfelé kaptatott a dombon, a templom irányába, eszébe jutott, hogy nem is ebédelt, pedig már fél hét volt, vacsoraidő. Szemközt, az út túloldalán, egy fehérre meszelt ház oldalában megpillantott egy kis hamburgerező bisztrót, mire a gyomra is megkordult. A teraszon sokan üldögéltek, bár már hűvösödött. Úgy döntött, inkább bemegy, mert vékony kabátjában nem akart megfázni. A pincér készségesen egy sarokasztalhoz vezette, amelyen egy piros gyertya világított. A szerelem gyertyája. A ház specialitását kérte, majd küldött egy gyors üzenetet anyjának, hogy jól van, amikor megtörtént a megtörténhetetlen. Egy család lépett be. Két fiú, egy apa és anya. Szandra nem menekülhetett. Most látta őket először így együtt. A gyerekek unottan bámulták az étlapot, Péter felesége se volt jókedvű. A férfi háttal ült le, így szerencsére nem vehetett észre őt. Amikor megérkezett a hamburger, azt hitte, képtelen lesz egy falatot is enni, de nem így volt. Szívdobogása mellett a gyomra egészen jól teljesített. Boldog volt, hogy nem hallja őket, bár minden mozdulatukat követte tekintetével. Gréta megérezhette és felé pillantott. Továbbra se mosolygott, valószínűleg nem ismerte fel. Van isten, sóhajtott fel Szandra, bár kicsit furcsán keveri a lapokat. Épp itt, és épp ekkor kell neki találkoznia velük? Ez a büntetése?
Nem hívta magához a pincért, inkább a pultnál fizetett, úgy nem kellett elhaladnia az asztaluk mellett. Péter széles válla, finom arcéle azonban nem hagyta nyugodni. Egész éjjel nem aludt.
Hát ennek sose lesz vége? Nem szerelem ez, sorolta. Nem lehet az.
Másnap kora reggel sétálni indult. A panzió lakói még aludtak, a városka is néptelen volt. Épp ez hiányzott neki legjobban. Az a csend, amely máskor, ha üres volt, fájt neki. Most azonban felszabadította. Rótta az utcákat egy ideig, majd hívni kezdte a folyó. A néptelen parton lerogyott az első padra, és mélyet lélegzett. Megértette a költőt, aki hosszan mélázott a rakodópart alsó kövén, nem törődve a hullámzó szeméttel. A Duna vize még sötét volt, de csobogása elvarázsolta.
– Nem akartam elhinni, hogy valóban te vagy az! – szólalt meg háta mögött a világ legkellemesebb hangja.
– Péter! – kiáltott fel. – Hogy kerülsz ide?
– Gréta mondta, hogy egy helyen vacsoráztunk, bár én nem nagyon hittem neki.
Szandra zavarba jött. Szóval ők se mentek haza?
– Igen, láttalak benneteket.
– Sajnálom, hogy nem vettelek észre.
– És most? Hogy vagytok? Itt pihentek? – Ez a csevegés nem volt a lány ínyére. Minek faggatózik, nem tartozik rá.
– Hogy vagy? Meggyógyultál teljesen?
– Igen, már el is felejtettem. A vad kerékpáros sose került elő, én meg azóta is tartok tőlük.
– Sose hívtál fel…Azt hittem, lesz egy pillanat, amikor…
– Nem lett. Nem bírtam megtenni.
– Nem bírtad vagy nem akartad?
– Miért kínzol ezekkel? Te is tudod, hogy az egész reménytelen. Nem vagyunk már gyerekek, hogy engedjünk minden kísértésnek.
– Nem is így gondoltam…
– Hogy te mit gondolsz valójában, azt nem tudom, de én engem úgy neveltek, hogy ne vegyem el, ami nem az enyém. A lopás az lopás, még akkor is, ha szebb köntösbe csomagoljuk.
Péter nem tudta, jól érti-e. Tényleg nincs remény köztük? Százszor mondta már magának, hogy nem szeretőt akar, hanem… Hanem mit?
– Szandra, én nem akarlak gyötörni…
– Nem is teheted. Ha valakinek hagynám, az én magam vagyok. Érted te ezt?
– Azért vagyok itt…
– Én úgy gondolom, nem azért vagy itt, mert engem akarsz…Vagy ha igen, akkor nem jól.
– Hogy akarhatnálak jól? Hogy lehetne ez az egész jó?
A lány felállt. Megigazította pólóját, ami felcsúszott a derekén. Feltűnt neki, hogy a víznek egyre szebb lesz a színe, ahogy a nap süti.
– Most mennem kell. Ez a beszélgetés céltalan. A sorsot se értem, miért sodor téged az utamba, de úgy látszik, előző életemben nem voltam túl jó ember.
Péter elnevette magát.
– Talán, de most nem az előző életedben vagy. Én sem.
– Kérlek, hagyd, hogy elmenjek.
– Vigyázz magadra, Szandra!
A lány szeme megtelt könnyel, de mosolyogva bólintott. Aznap volt a szülinapja, és ez se vidította fel.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
