Szerelmem, Párizs – A kaland – 2. rész

És a lépcsőkön ülve, merengve a ki nem mondott vágyon, megérzem, hogy figyel valaki. Negyvenes, laza. Barna mokaszin cipőbe bújtatott lábára figyelek fel elsőre zöld szeme után. Kicsit ideges leszek ettől a nézéstől, ezért gyorsan megigazítom a hajam. Látom, hogy elmosolyodik. Elindul felém. Farmer, jó fenék…(ezt akkor is tudom, ha nem látom!)  Szentséges szűzanyám… Még hat lépés… Öt… négy… és megszólít.

Az előző részt itt olvashatod

– Bonsoir! – köszön lágy, dallamos hangon.

Ajjaj, baj lesz ebből, gondolom, hiszen régen megkopott a francia tudásom. De azért vidáman elmosolyodom és köszönök. Megy ez! Azonnal fejembe száll a siker, pedig egy köszönésnél több nem hagyta el a szám.
– Leülhetek? – kérdi. – Először Párizsban?
– Nem, már volt szerencsém hozzá több éve. – Hoppá, csak emlékszem pár dologra!

És leül. Mesél. Elmondja, hogy a nyarakat ellentétben másokkal, szereti a városban. Sokat kóborol az utcákon, fotós, és lesi az embereket, mert szerinte itt mindenki másként viselkedik, mint ahogy rendes körülmények között. A város mindenkit megbolondít kissé. Olyan szabadságot ad, amelyet senki nem képes visszautasítani. Miközben hallgatom, és lesem átható tekintetét, tudom, hogy ez velem is így van. De azért pimaszul megkérdezem, hogy ő is más, mint amilyen a hétköznapokban? Felnevet. Bólint. Nincs benne semmi hamisság. Tudom, hogy mindketten tudjuk, hogy azon az estén szerepet játszunk. Én a lelkes nőét, akit elkábítva rabul ejt a város, ő pedig maga Párizs, a csábító.

 
 

Titkon boldog vagyok, hogy eszembe nem jutott egyszerű farmerben kószálni. Fehér ruhám úgy terül szét a lépcsőn, mint egy könnyű fátyol. A fények alatt átsejlik combom vonala.

Fabien, mint kiderül, ez a neve, hirtelen feláll, és kezét nyújtja.
– Sétálna velem? – kérdi. Bólintok. A selymes este ránk borul, és én félelem nélkül adom a kezem egy idegennek.

Érintése megborzongat. Erős, izmos kezében elveszik az enyém. Jó érzés. Lesétálunk a lépcsőkön a fénybe takarózó házakat csodálva. Ő meg csak mesél a párizsi hajnalokról, amikor a napsugár bekúszik a spaletták rései közt. Puhán megsimogatja az alvók arcát, és nem engedi őket lustálkodni tovább.

Erősen fogja a kezem és húz magával, miközben cipőm sarka a csatornarácsba szorul. Kiszabadítjuk és nevetünk. Csillagporos éjszakán nem számít már semmi. Megállítanám az időt, mert most álmodom, pedig csak mélyeket lélegzem a szerelem illatából. Hajnalig sétálunk. Már nem érzem a lábam. Lüktet a talpam, a szívem és már mindent elhiszek a városnak.
Fabien restelkedve néz rám és közli, hogy haza kell küldenie engem, mert másnap, vagyis már aznap lépni sem tudok, ha nem tesz egy taxiba.

Egy borostyánnal benőtt vaskerítés mellett váratlanul átölel. Olyan lázasan, és olyan forrón csókol meg, hogy leolvad rólam minden ellenkezés. Karjaiba simulok, és keresem puha ajkait, amely most a nyakamon vándorol.

Sehol senki, mindenki álomba zuhant, csak mi vagyunk fenn, meg Párizs és a romantika.
El sem hiszem, annyira giccses az egész, főleg, hogy úgy érzem magam, mint valami nyálas film szereplője. Ha mindez az is, a díszlet biztosan Oscar-díjas lesz, de ha nagyon dolgozom az ügyön, talán én is kapok egy jelölést.

Megjön a taxi, és én azzal szállok be, hogy másnap tízkor találkozunk a Louvre piramisánál, hogy pár órás szerelmem megmutassa nekem a másik szerelmemet. Szerelem hármasban?  Sajgó lábamról lerúgom a cipőt, hátradőlök a taxiban és eldöntöm, mindent hagyni fogok. Történjen velem és köztünk bármi, mert, ami Párizsban történik, az ott is marad, nemdebár?

Folytatás pénteken este

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here