Épp csak lepakolta maga mellé a padra a törölközőt, a vizespalackot, meg a telefonját, amikor megszólalt a külön családtagoknak beállított csengőhang. A bátyja elég ritkán hívta, ezért, amint meglátta, hogy ő az, összerándult a gyomra. Most mondja azt, hogy edzésen van, és majd később visszahívja? Úgyis addig csörgeti, amíg fel nem veszi. Megnyomta a zöld gombot, és jéghideg kezével a füléhez emelte a kütyüt.
– Na, mi tartott ennyi ideig, szarsz, vagy mi van?
– Edzésen vagyok.
– Minek? Na, mindegy, azért hívtalak, mert kellene a számla.
– Milyen számla?
– Hát a mosógépről.
– Mmmmilyen mosógépről?
– Amit anya vett neked.
– Minek neked arról számla, de komolyan.
– Csak érdekel, hogy megvetted-e, vagy másra költötted a pénzt.
– Harmincéves vagyok. Anya vett nekem egy használt mosógépet, mert az enyém épp húsvét előtt robbant le. De minek is magyarázkodom? Ti ott éltek vele Marcsival, még a rezsit sem álljátok…
– Semmi közöd hozzá. Küldd el a számlát befotózva. Most mennem kell. Szia, jó legyél.
Jó vagyok, mondta az ütemesen sípoló telefonnak… mindig jó vagyok. Zoli meg mindig is egy ilyen zsarnok volt. Csak éppen kisfiúként a legóért hisztizett, egyetemista korában meg a csajokért, a jobb jegyért, vagy a szülei kocsijáért. A szülei meg csak hallgattak. Fő a békesség – mondogatták. Ami azt jelentette, hogy neki hallgatnia kellett, Zolit meg hagyták, hogy elvegye azt, ami éppen kielégítette a vágyát. Aztán a szerepek beálltak. “Megszoksz, vagy megszöksz?” – szegezte egyszer a tükörképének a kérdést.
Egy hét múlva Pestre költözött. Azt hitte, ez elég lesz ahhoz, hogy az értelmetlen harag elforduljon róla. Róla, akinek mindig csak egy választása volt: jónak lenni. De tévedett. A bántalmazás ellen nem használ a távolság, az idő, a kedvesség, vagy a jóság. Sejtette, hogy most az egyszer “rossznak” kellene lennie, és azt mondania: “Elég volt.”
De nem tudta megtenni. Hazaérve befotózta a számlát, és elküldte Zolinak e-mailben.
