Ezt a kérdést Judit sose tette fel Andreának. A barátnője volt legalább húsz éve, talán az általános iskola negyedik osztálya óta. Nem számolták az éveket, mert egyáltalán nem voltak fontosak. Andrea volt az esküvői tanúja is, és majdnem a kisebbik gyerekének a keresztanyja, de aztán mégis mást kértek fel.
Ha gond volt otthon, az ő vállán sírta ki magát, egyszer még fogyasztó táborban is voltak. Nem messze laktak egymástól, így ha bármi kellett, segítettek egymásnak. Andrea házassága korán tönkrement, egy gyereke volt, aki sokat volt az apjánál. Az apa mindent meg is tett azért, hogy elidegenítse az anyjától, ezért a lány gyakran vigasztalódott náluk. Judit fia és a lánya is szerette, sőt rajongott érte, mert vicces volt és laza. Szívesen gépezett velük, amikor nagyobbak lettek, azelőtt meg órákon át ült velük a homokozóban. Soha nem felejtették el, hogy egyszer egy kutya ellen is megvédte őket, aminek az lett a következménye, hogy pici Gina ettől a pillanattól kezdve hivatalosan is Supergirlnek hívta. Sokat nevettek ezen, de egyiküket sem zavarta. Andrea büszke volt magára, Judit pedig örökösen hálás maradt azért, hogy nem kellett átélnie gyerekeinek egy borzalmas kutyatámadást.
Andrea a család ötödik tagja volt majdnem tizenöt évig. Egészen addig, amíg két családot nem varázsolt az egyből. Nem tudni, hogy kezdődött, mert Máté mindig jó férj volt, az a csendes, visszahúzódó fajta. Alamuszi nyuszi, mondta rá Judit anyja, és ez az alamuszi nyuszi nagyot ugrott, ahogy a mondás tartotta.
Egy sima nyári délutánon vette először észre Judit, hogy a férje megváltozott. Nem hagyta lenőni a haját, mint régebben, és minden este eljárt kerékpározni. Arra hivatkozott, hogy eltunyult az évek során. Ebben igazat adott neki, mégis megérezte, hogy nem csak ennyiről lehet szó. Az a tekintet árulta el, amit ők észre sem vettek. Egy olyan összenézés, amely talán, ha három-négy másodpercig tart, de már nem ártatlan. Hogy egy tekintet mitől lesz másmilyen, arra még senki nem adott választ, de a nők szíve megsejti az igazat. Talán a férfiaké is, ebben Juditnak nem volt tapasztalata, mert ő sosem nézett senkire úgy. Nem kihívóan, nem kacéran, hanem egyszerűen érzelmekkel telve. Máté azon a napon a konyhában ülve, amikor a nagy világválságról csevegtek, egyszeriben elfeledkezett magáról. Csodálattal nézte Andreát, akit szinte naponta látott. Judit először azt hitte, képzelődik, még majdnem nevetett is önmagán, de aztán figyelni kezdett. Szerelmesek, állapította meg. Nem tettek semmi különöset, nem értek egymáshoz, nem merültek el egymás szemében, mégis ott volt köztük az a feszültség, amit szavakkal nem lehet kellően megfogalmazni.
– Hogy szerethetett bele a legjobb barátnőmbe? – tette fel magának a kérdést. – Mikor történt ez meg? Mi váltotta ki?
Még nem merte megkérdezni, még csak óvatosan téblábolt körülöttük, és hagyta, hadd érezzék biztonságban magukat. Elképzelte, hogy Máté, amikor biciklizni indul, biztosan elkanyarodik Andrea háza felé, lehet, hogy be is tér, de aztán kiderült, hogy nem így van. Kétszer megleste, egyszer egészen végig követte, majd több alkalommal megszaglászta a férje holmiját, hátha felfedezi rajta a barátnője illatát. Semmi ilyesmiben nem volt része szerencsére, de tudta az igazat. Az a lány, akiben feltétlenül megbízott, akit szinte a húgaként szeretett, belehabarodott a férjébe. A nyuszi Mátéba, aki nem sok hétköznapi dologban vett részt, mert mindig el volt merülve a kutatásaiban. Próbálta önmagát ízekre szedni, elemezni, és megérteni. Nem fájt neki annyira, mint hitte, hogy fájna az ilyesmi. Természetesen szíven ütötte. Csalódott volt, de nem érzett feldolgozhatatlan kínt vagy keserűséget. Mindkettőjüket szerette. Két ember, aki fontos volt életében, két ember, akiért a tűzbe tette volna a kezét, elárulta őt. Akkor vajon miért nem gyűlöli őket? Joga lenne tombolni, számon kérni és jajgatni, senki meg nem ítélné érte. Mégis hallgatott. Még várt, alkudozott a sorssal.
Hogy van-e ehhez kellően jó pillanat, nem tudhatta. Nem is akart ezzel foglalkozni. Hagyta, hogy süssön a nap, essen az eső, az ellen se tehetett semmit, és úgy látta, ez ellen a szerelem ellen sem. Mit lehet tenni, ha két ember között fellobban? Ha gyűlölködik, jobb lesz nekik? Vagy a gyerekeknek? Nekik vajon ki magyarázza el, ha megváltoznak a dolgok? Vajon el kell-e magyarázni egyáltalán?
Napok, hetek teltek el így, és Judit mindinkább megbizonyosodott róla, hogy nem téved. Még szépnek is találta a kettejük közti finoman bontakozó vonzalmat. Abban biztos volt, hogy semmi nem történt még köztük, ami elég furcsa volt, de igazán csodálatos.
Akkor döntött úgy, hogy kimondja, amikor Máté kijelentette, hogy nem tud szülőire menni, határidős munkája van, és tudja, hogy Judit sem, de elmehetne Andrea. Nem lenne gond neki.
Ettől a mondattól akaratlanul összerándult a gyomra.
– Andrea nem a gyerekeink anyja. Nem mehet helyettünk. Neki is van élete.
Máté felkapta a fejét az éles hangra, de nem mondott semmit.
– Andrea akkor se lesz, ha veled fog élni – mondta csendesen Judit.
– Ezt hogy érted? – kérdezte a férje anélkül, hogy szemébe nézett volna.
– Máté! Én régóta ismerlek benneteket. Nekem nem kell tagadnod, hogy szeretitek egymást. Látom.
– Te jó isten! – sóhajtott fel a férfi. – Nem akartunk bántani hidd el! Egyikünk se akarta ezt. Próbáltunk védekezni ellene, de nem ment.
– Elhiszem. Nem haragszom.
Máté felállt, tett egy tétova lépést Judit felé, aztán megtorpant. Szívesen megölelte volna, de nem merte.
– Nem történt köztünk semmi – mondta halkan. Bele is pirult ebbe a mondatba. – Ezt el kell hinned.
– Elhiszem, mert mondom, hogy ismerlek benneteket. Viszont nem maradhat így minden. Én nem tudok asszisztálni a ti szerelmetekhez.
– Megértelek és köszönöm. Ne haragudj ránk, Judit! Kérlek, ne gyűlölj meg! Annyira sajnálom, hogy ilyenbe keveredtünk. Mint egy rossz filmben.
Judit szeme megtelt könnyel. Nem az fájt neki, hogy bekövetkezett ez az egész, inkább az, hogy velük történik. Velük, akik egészen jó páros voltak, sőt jó csapat, és mégis. Legyintett.
– Nem haragszom. Nem állítom, hogy könnyű, de mondd meg te, mit szeretnél? Vagy mondjam azt, hogy ti?
A férfi hallgatott. Lehet erre igazat mondani, ez járt a fejében. Hiszen mégiscsak a felesége állt előtte! Mégiscsak két gyereke anyjának kell felelnie…Annak a lánynak, akit régen tiszta szívből szeretett.
– Az lenne a legjobb, ha elválnánk! – mondta ki mégis. – Tisztább lenne.
Judit szeméből kibuggyant a könny. Bántotta, hogy sír, mintha könyörületet akart volna kicsikarni, pedig az elmúlt éveket siratta csak. A saját elszalasztott boldogságát, amiért nem felelt senki, csak ő.
– Igazad van. Ez lesz a legjobb! – mondta ki végül. – Most elmegyek a szülőire, aztán megbeszéljük. Megmondhatod Andreának, nem kell tartania tőlem. Jó?
– Jó! – egyezett bele Máté. Finoman megrándult a szája, érezhető volt, hogy nem neki sem könnyű az az a pillanat.
Judit a kabátja után nyúlt, és az órájára pillantva megállapította, hogy el fog késni. Viszont nem mindennapi oka van a késésének. Vagy mégiscsak? Válasz nem érkezett, ahogy az élet más fontosabb kérdéseire sem.
Kép forrása: Pinterest
