Váratlan vallomás

Ágota már nem emlékezett arra, mióta ült a folyosón. Órát rég nem hordott magánál. Pontosan azóta, mióta Benit behozták először a kórházba. Az első sokk után, amelyben kiderült, hogy valóban nagy a baj, úgy döntött, nem törődik az idővel. Az idő nem létezik, és a most más értelmet nyert. Valódi lett, nem egy Élj a mának szlogen a netes oldalakról. Igen, nekik a ma maradt, mint azoknak is, akik vele együtt várakoztak folytonosan.

Hónapok óta csak a kezelés, vizsgálatok és várakozás háromszögében teltek napjaik. Nem dolgozott, ha csak tehette Beni mellett volt, otthon meg Tamás tartotta a frontot. Érezhetően túl sokat vállalt a munkahelyén, de Ágota tudta, csak így tudja elviselni kialakult helyzetet. Beni egy szem gyerekük volt, a leukémia azonban nem válogat. Kettejük közül azonban az asszony volt erősebb, a férfi a kórház közelében is rosszul volt. A folyosókon néha erős rosszullét tört rá, amit igyekezett palástolni, mert gyengeségnek tűnt. Pedig a félelem volt a legrosszabb, nem is a szagok vagy a gyerekek látványa. Ez utóbbit is lassan meg lehetett szokni, és bármennyire furcsa is volt, a gyerekek néha bátrabbak és erősebbek voltak, mint a szüleik, akik soha nem előttük roppantak össze látványosan.

 
 

Fél év után úgy nézett ki, hogy fiuk remekül reagál a kezelésekre és szépen gyógyul. Igaz, csendesebb lett, és eltűnt arcáról a mosoly, de Ágota azzal vigasztalta magát, hogy, ha meggyógyul, biztosan sokat fog felejteni az átéltekből. Elvégre csak öt éves volt. Hogy mi marad meg a lelkében, azt persze csak a fiúcska tudhatta, egy viszont biztos volt, ő és Tamás mindent megtesznek majd, hogy elfelejtse az ottani poklot.

Sokat beszélgetett más anyukákkal. Mindenki máshogyan élte meg a fájdalmat. Volt, aki csendesen sírdogált, volt olyan, aki részletekbe menően mesélte a kezeléseket, és olyan is akadt, aki ha tehette, azonnal kifutott a kórházból, mihelyt vége lett valamilyen vizsgálatnak. Ágota rég megtanulta, hogy itt nincs helye a jó vagy rossz viselkedésnek, az ítélkezésnek meg pláne. Egyetlen egy nő volt mindig csendes, de észrevehetően töpörödött össze. Nap, mint nap vékonyabb és apróbb lett. Madártestéről lassan eltűnt minden hús, beszélgetni nem nagyon akart. Időnként ivott egy kávét meg ropit rágcsált, de ennyi volt. Ágota mindenkivel szóba elegyedett, egyrészt kedvességből, másrészt, mert elterelték a gondolatait. A csendes nő azonban még véletlenül sem szólította meg, sőt olyan szorosan zárta össze a száját, hogy szinte eltűnt ajkának vonala.  Nem merte megszólítani, mert semmi köze nem volt hozzá, de szinte minden nap azonos időben találkoztak a kórházban, így egy idő után köszöntek egymásnak. Kezdetben csak fejbólintással, majd halkan egy szervuszt.

Hétfő reggel, amikor Beni kemón volt, Ágota újra megpillantotta a sarokban üldögélő csontsovány nőt. Sírt. Csendesen, csak úgy, hogy senki ne lássa. Ekkor eldöntötte, odamegy hozzá, és csak nem hagyja magában sorvadni.
– Ne haragudj, segíthetek valamiben?– kérdezte alig halhatóan számítva az elutasításra.
A másik felemelte a fejét és könnyes szemében nemcsak fájdalom, hanem reménytelenség is ült.
– Nem – válaszolta meglepően mély hangon.
– Esetleg hozzak egy teát vagy kávét? Csokim is van… – próbálkozott esetlenül Ágota.
– Köszönöm, nem bírnék enni.
– Leülhetek?

A nő összébb húzta magát, mintha kis teste nagy helyet foglalt volna el. Ágota lehuppant és várt. A nő kézfejével megtörölte a szemét.
– Nem vagyok gyenge… – mondta nagy sokára.
– Itt mindenki gyenge, csak a gyerekeink nem – válaszolta neki.
– Mindent kibírtam eddig is. De most Zsolt félrelépett.

Ez a kitárulkozás nagyon váratlan volt. Sejteni lehetett, hogy baj van, de Ágota nem ilyesmire számított.
– Mi történt? – kérdezte hosszú másodpercek múltán.
– Összejött az egyik kolléganőjével. Azt mondta, nem bírja tovább az egész helyzetet, neki kell valami, ami öröm az életben.
– Öröm?
– Igen… Ő elengedte már a fiunk. És muszáj neki mással foglalkoznia, hogy ne bolonduljon meg. A házasságunk a betegség előtt sem volt fényes, de én nem hittem, hogy ekkora a baj.
– Istenem… Most mi lesz?
– Nem tudom. Egy biztos, én harcolni fogok a fiunkért és nem hagyom el, legyen bármi…Az apja meg… De Lacika isteníti őt, nem fog haragudni rá. Zsolt meg…Nem tudom.

Ágota csak nézte a tisztára sikált, néhol repedezett járólapot és nem akart kifakadni. Joga sem volt hozzá. Nem ismerte Zsoltot, a nőt sem, de azt tudta, bármi is rejlik a dolgok hátterében, soha nem annyira fekete-fehér, mint elsőre. Aztán mégis elmosolyodott, és annak tudatában, hogy ez vele nem fordulhat elő, megnyugodva felsóhajtott.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here