Vénemberek nyara

Szerette az őszt. Még így is, hogy nem volt valami jó idő… szemerkélt az eső, a szapora léptű emberek pedig fázósan bújtak a kabátjuk ölelésébe. Az iskolások a trolihoz igyekeztek, mások fehér papírpohárból gőzölgő forró kávét szorongatva fordultak be a sarki irodaházba. Tipikus októberi reggel – bár ő már régen nem sietett sehova ilyentájt. 

A kis pavilonban, amelyet nyáron sosem talált üresen, most nem üldögélt senki. Az esernyőt összecsukva lassan belépett a védett kis kuckóba, majd leült. A park sárga-piros-barna patchwork takaróba burkolózott, mögötte pedig szürkén hömpölygött a Tisza. Ez a város minden évszakban lenyűgözte. Most, hogy már nyugdíjas, van is ideje gyönyörködni benne. 

 
 

Várt. Még tíz perc, tudta, de nem érdekelte. Annyit várt már életében, hogy ez a röpke idő már nem osztott, nem szorzott… aminek be kell következnie, az be is következik, mantrázta magában.

Mélyet szippantott a nyirkos párába, és lassan, a tüdejére és a szívére figyelve engedte ki a levegőt. Fiatal férfi korában sosem figyelt ennyire sem a természetre, sem a testére… meg is lett a böjtje. De erre gondolni sem akart, inkább hirtelen ránézett az órájára.

Már csak öt.

Egész életében várt. Néha tudatosan, néha mélyre nyomva vágyait, álmát. Annánál, aki végül nem őt választotta, jobbat úgyse talált volna… szóval csak várt, a nagy várakozásban meg valahogy úgy elszaladt az idő, hogy egyszer csak elmúlt élete nyara, és ott állt, talpig őszben és lombhullásban… magányosan.

Ki tudja, meddig tartott volna lelkében az ősz, ha azon a sorsfordító kiránduláson nem ficamodik ki a bokája, és nem viszik orvoshoz a túraszervezők. Fogalma sem volt, hogy Anna ott él és dolgozik, és azt sem tudta, mekkora pontosan a matematikai esélye annak, hogy ő éppen az egykor oly szenvedélyesen szeretett asszony gyógyító kezei közé kerüljön.  

A duzzadt lábánál már csak a szíve dagadt jobban… A találkozás örömének pillanatnyi hevét egy hosszú, panaszos kávézás, majd hosszú csendekkel tarkított telefonbeszélgetések követték. Amit az élet elsodort, most összegerebélyzte újra. Idős korukra egymásra találtak megint. 

Még egy perc, és jönnie kellene. Jönni fog. 

“Jó reggelt, napsugaram!” – dörmögte hirtelen, megérezve a háta mögül előballagó Anna sűrű, édes parfümjét. “Nem fázol?” – érdeklődött a nő. “Dehogy, pont jó az idő! Élvezem a vénemberek nyarát!” – kacsintott rá pajkosan. A két ráncos kezű ember még percekig ücsörgött a padon, és nézte a körülöttük bosszankodva siető embereket.

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here