Még csak délelőtt tíz óra volt, de úgy tűnt, mintha az Ég, – elfáradva abban, hogy mindig a magasban feszül, – le akart volna pihenni a Földre. Sötét volt, és szakadt az eső is. Ez a látvány egy éve még szabályosan tönkretette volna a napját. Mogorván ébredt volna, fekete pamut gúnyába csomagolta volna kissé húsos lábait, aztán a pocsolyákat kerülgetve sietett volna munkába. Ott persze már feloldódott volna egy kissé, hiszen imádta a csecsemőket, az etetést, a babaillatot… de este esze ágában sem lett volna kimozdulni – csak ette volna a csokit, és bámulta volna a híradót.
Ha valaki azt mondja neki akkor, hogy alig háromszáz nap múlva majd drága futócipőben szeli a kilométereket, és arcát egyszerre áztatják örömkönnyek és az égből ömlő zápor, hát, azt biztos kineveti. Aztán eljött ez is. Egy – korábban húsz kilótól megszabadult – csecsemőotthonos kolléganője ajánlott neki egy edzéstervet – “Fuss 5 km-t a nulláról” – amely furcsa módon egészen teljesíthetőnek tűnt. Egy perc séta, egy perc futás, egy perc séta… az első edzést tíz perc alatt teljesítette is, hát kedvet kapott, hogy másnap megismételje.
Egy negyed év múlva lefutott öt kilométert. Megállás nélkül. Ő, aki soha, de soha semmit sem sportolt… ő, akit anno az intézetis srácok csak Pudingnak neveztek, futó lett. A mérleg nyelve hamar megindult lefelé, az önbizalma meg lassacskán felfelé. A futás megváltoztatta az életét. Először a testét és a lelkét, majd azt, ahogy másokra, a konfliktusaira, vagy éppen az időjárásra tekintett…
Szóval, ezen az esőáztatta téli estén nem vacogott és duzzogott már úgy, mint régen, hanem beállította az okosóráját, majd felhúzta a futókabátját, és a hasitasijába tuszkolta a lakáskulcsát. Aztán leviharzott a lépcsőn, és gyors léptekkel kisietett a villamoshoz. A szigetkör szinte a napi rutinja lett: kikapcsolta és feltöltötte a futás.
A Margitszigeten ilyenkor is voltak futók: volt, aki zenét hallgatva, voltak, akik pihegve-szuszogva beszélgetve rótták a köröket. Ő egyedül futott, és csak a gondolatait, a cipője ütemes toppanását, meg a főváros letompuló moraját hallgatta.
A híd alatt végül mindig lenyújtotta izmait, mielőtt elindult volna haza. A pad felé igyekezve, ahol el szokta végezni a gyakorlatokat, hirtelen egy magas fickó előzte meg. Így, mire odaért, a pasi már mélyeket szuszogva tolta el a pad támláját, és élvezte, ahogy elernyednek a hát- és vállizmai.
– Szabad? – kérdezte ezért tőle, bár ilyenkor nem szokott szóba elegyedni senkivel. A homlokán gyöngyözött az izzadság, a szagát még maga sem bírta elviselni, és amúgy is: félénk, csendes nő volt, akinek nem sok alkalma akadt pasikkal csevegni.
– Persze, gyere csak, bocs, hogy beelőztelek – eresztette bő lére a szálkás, mosolygós férfi, majd csillogó szemmel végigmérte őt. – Nincs véletlenül nálad egy zsepi? – kérdezte végül.
– De, van – túrt bele azonnal a hasitasijába. Le sem esett neki, hogy egyértelműen kamu volt a kérés. Egy-két versenyen ugyanis már megfigyelte, hogy nem sok futó használ zsepit, inkább máshogy oldja meg az orrfújást – fujj, ez a gondolat el is undorította.
– Tessék – nyújtotta át a fehér papírdarabkát a srácnak.
– Köszi. Én Gábor vagyok – fonta tovább a szálat a jóképű futó.
– Én meg Eszter… Bocs, de most mennem kell, várnak a gyerekek. Szia – fordult bele a feltámadó szélbe, és hátra sem nézve elindult a lépcsők felé.
Maga sem értette, miért füllentett az idegennek – talán túlságosan nagy hatással volt rá ez a szívig hatoló kék szempár – de mindegy is, neki úgysincs esélye egy ilyen srácnál, ezt már megtanulta az évek során.
Hazaérve bosszúsan vette észre, hogy a szomszéd néni már megint nem vitte le időben a kutyáját, így az épp az ajtaja elé piszkított. Az orrfacsaró bűztől és a látványtól hirtelen felforrt az agyvize, de rájött, hogy egy ilyen jelenet nem ronthatja el az estéjét… így inkább futócuccban, izzadtan felmosta a fél folyosót, majd elment tusolni.
Elalvás előtt még elintézte a tavaszi futóverseny nevezést, és, ha már a BSI oldalát böngészte, végigkattintgatott egy pár korábbi versenyről készült fotóalbumot. Ahogy nézegette a szebbnél szebb, dinamikus és érzelemdús képeket, – Gergő, a hivatásos fotós mindig elkapja a legjobb pillanatokat – hirtelen megakadt a szeme egy ismerős arcon… Ne… Hát, ilyen nincs is. A vékony, kék szemű férfi, aki az imént még zsepit kért tőle, most ott vigyorgott a képernyőjén… egy futóbabakocsit tolva.
Na, akkor ez itt el is dőlt – mormogta magában Eszter, de még percekig nézte a ragyogó, erőt sugárzó férfiarcot.
fotó: Pinterest
