Vigyázz, kész, rajt! – 2. rész

“Hirtelen megakadt a szeme egy ismerős arcon… Ne… Hát, ilyen nincs is. A vékony, kék szemű férfi, aki az imént még zsepit kért tőle, most ott vigyorgott a képernyőjén… egy futóbabakocsit tolva.
Na, akkor ez itt el is dőlt – mormogta magában Eszter, de még percekig nézte a ragyogó, erőt sugárzó férfiarcot.”

A sorozat előző részét itt olvashatod

Másnap már nem esett olyan megállíthatatlanul, szerdára pedig visszatért az az igazi fagyos, száraz téli idő. Esztert ez sem tántorította el a futástól: tesztelgette, hogy hány réteg ruhát és milyen zoknit húzzon ahhoz, hogy ne is fázzon, de bele se izzadjon a ruháiba.

Az öt kilométert tavaszig egy stabil nyolcra fel akarta tornázni, de kacérkodott azzal is, hogy esetleg két szigetkört, azaz tíz kilométert is lefut, mire kirügyeznek a fák. Ez a terv egészen felvillanyozta, és motiválta arra, hogy hetente többször is nekivágjon a sötét, fogat vacogtató kora estének… 

 
 

A csecsemőotthonban volt néhány új érkező – az egyik picinek ő lett a gondozója, így minden energiáját arra fordította, hogy megismerje a babát. A kicsi nehezen volt etethető, és hasfájós is lehetett, mert karakteres arcocskáját gyakran torzította el a fájdalom. Szívfacsaró volt látni küzdelmeit. Legszívesebben magára vette volna az összes gyerek fájdalmát. Ő is így nőtt fel, számára idegen emberek könyörülő szívén és gondoskodó kezei ölelésében. Nem kellett hát a szomszédba mennie együttérzésért… Imádta a munkáját. 

A munkával meg a sporttal úgy megtöltötte az életét, hogy szinte esélytelen volt, hogy abba más, mondjuk egy párkapcsolat megférjen. Legalábbis ezzel védekezett, ha bárki is feszegetni próbálta, miért nincs senkije már évek óta. “Nem hiányzik”, “Nem érek rá”, mondogatta ilyenkor, belül meg csak ostorozta őt a démona: “Nézz magadra, úgyse kellenél senkinek, dagadt!”

Ha esetleg egy pillanatra is úgy tűnik, hogy valakivel összeakadna a szíve vagy legalább a tekintete, mint például Gáborral a múltkor a szigeten, akkor is kiderül, hogy az illető foglalt, épp szerelmi bánat gyötri, vagy napokon belül külföldi kiküldetésre készül. Ahogy eszébe jutott Gábor, önkéntelenül elmosolyodott. “Pedig milyen kedvesen közeledett, és milyen dögös a tekintete…” – kesergett, miközben tétován túrt a papírkupacok között, az esetnaplót keresve.

Munka után igyekezett haza, mert addig akart elindulni futni, amíg lendületben van… ha előbb elindít egy mosást, vagy megnéz valamit a tévében, máris sokkal nehezebben szánja rá magát a sportolásra. Nem hiába mondják, a futásban mindig az első lépés a legnehezebb, amellyel átléped a küszöböt.

Az előszobában álló talpig tükör furcsa grimaszt vágott rá – hát, valóban nem nézett ki szívdöglesztően abban a símaszkban, meg a “kukás mellényben”, de legalább nem fog fázni, és észre fogják venni a bringások meg az autósok, ha a sötétben szedi a lábát. Így egy vicces vállrándítással ki is lépett az ajtón. 

Kivételesen nem villamossal tette meg a két megállót a szigetig, hanem kocogva, hogy bemelegedjen. A szigetre érve a szokott helyen, ahol nyújtani szokott, ismerős figurát pillantott meg. Gábor volt az, aki szintén észrevette – mondjuk neonzöld ruhájában nem is volt nehéz…
– Szia, Eszter! – köszöntötte kedvesen a férfi.
– Szia. Már végeztél? – próbált könnyedséget magára erőltetni Eszter. Nem nagyon sikerült, inkább tűnt ridegnek, de Gábor levakarhatatlan volt.
– Igen, de szívesen elkísérlek. Csak egy kört futottam, aztán nem volt több motivációm… de most lett. Szóval, indulhatunk – vigyorgott Gábor, olyan magabiztosan, hogy Eszternek nem volt ereje ellenkezni.

Az első udvarias mondatok után a férfi a lényegre tért:
– Hogy vannak a gyerekek? A férjed is futó? – puhatolózott izgatottan, abban az önző dologban reménykedve, hogy Eszter mégis esetleg egyedülálló.
– Az a helyzet, hogy nincs férjem – bökte ki Eszter, mire Gábor leplezetlenül is széles mosolyra húzta a száját.  – A gyerekeim pedig egy csecsemőotthonban vannak.

A férfi hatalmas szemeket meresztett, és még lassabbra vette az amúgy is csak kocogó lépteit.
– Óömm, értem – bökte ki, de Eszter rájött, hogy nem volt elég egyértelmű, ezért kiegészített.
– Mármint… egy csecsemőotthonban dolgozom.
– Jaaa. Hogy úgy. Értem. Ez nagyon szép… – vágta rá nevetve Gábor, és valóban megkönnyebbült. Eszter érezte, hogy illene megkérdeznie, hogy mi a helyzet Gábor gyerekével, de magában úgyis eldöntötte, hogy itt barátságnál több semmiképpen nem szövődhet. Nála a családos emberek tiltólistán vannak. Így inkább a munkájáról mesélt – az nem túl intim, számára mégis fontos, és rengeteget tud róla beszélni.

Észre sem vette, és máris megtették a táv felét. Akkor azonban elfogyott a szufla, és muszáj volt belegyalogolnia… Gábor pedig hozzá alkalmazkodva szintén sétálni kezdett. Végül lerövidítették az utat, visszafordultak, a sziget sötét bokrai között botorkálva. 

Mire újra a lámpák alatt, a járdán sétáltak, Eszter szíve is lecsillapodott. Lassan vette a levegőt, és lassabban is beszélt. Végre ő is kibökte, ami annyira feszítette már:
– Mesélsz te is a gyermekedről? – harapta be az ajkát, mert azonnal megbánta, hogy mégis feltette a kérdést.
– Hát, persze, büszkén meg is mutatnám neked… ha lenne. De nincs gyermekem, sőt társam sincs… – mondta izgatottan Gábor, mert most először érezte azt, hogy Eszter érdeklődik iránta, és nem csak úgy, mint egy barát, hanem… “De miből is gondoltad, hogy van gyerekem? Mondtam én ilyet a múltkor?” – kérdezte gyanakodva.

Eszter érezte, hogy most még vörösebb lett az arca, és magyarázkodni kezdett.
– Láttam a BSI oldalán Zákány Gergő fotóját. Tök véletlenül. És ott voltál egy kissráccal, futóbabakocsival. – mondta zavarodottan.
– Aaaahhhaaa. Éééértemm mááár – kacsintott rá a férfi sármosan-pajkosan. – Zénó a nővérem legidősebb gyermeke, középsúlyos értelmi fogyatékos. Azért kezdtem el vele a babakocsis futást, hogy a tesómnak legyen ideje a másik két gyerekre, meg néha magára is. A kiskrapek meg imádta a száguldozást. Szóval, ez lett a mi kis közös időnk, a Zénó-Gábor FutóTeam. Eddig két félmaratont futottunk le együtt, meg több tíz kilométeres távot is teljesítettünk. Otthon van egy éremtartó állványunk is, azt én csináltattam neki karácsonyra – lendült bele a mesélésbe Gábor.

Eszternek egyre lágyabbra olvadt a szíve – érezte, ha nem vigyáz, menthetetlenül beleszeret ebbe a kékszemű, csodaszívű srácba.
– Ez nagyon kedves tőled – bökte ki végül Eszter.
– Nem, ez természetes. Ők a családom. És majd, ha lesznek gyerekeim, értük is ugyanezt szeretném megtenni – válaszolta Gábor, és érződött is, hogy komolyan gondolja, és nem csak azért mondja, hogy bevágódjon a nőnél.
– Ha tudnád, mennyire nem természetes, hogy az ember mindent megtesz a családjáért. Én a szakellátásban nőttem fel, nekem sosem volt senkim, aki féltett volna, aki gondoskodott volna rólam. – tört ki Eszterből az őszinte vallomás. Kezdjen vele Gábor, amit csak akar, úgy volt vele, derüljön ki minden, ha már így belecsaptak…

Gábor nem az a fajta volt, akit egy ilyen mondattal el lehetett volna tántorítani bármitől vagy bárkitől is. Ő az első pillanatban a szívébe zárta Esztert, ezt az elszánt, szépszemű, husis, pici csajt, a kulcsot pedig gondolatban beledobta a Dunába. 

Csak azért volt könnyű és gyors a búcsú, mert már mindketten nagyon dideregtek, de még mielőtt elvitte volna őket a négyeshatos az ellenkező irányba, telefonszámot cseréltek. Gábor egy jóéjt üzenetet még elküldött Eszternek, aztán agyalni kezdett… vajon írt-e a sors közös jövőt számára ezzel a tüneménnyel?

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here