Vigyázz, kész, rajt! – 3. rész

“Csak azért volt könnyű és gyors a búcsú, mert már mindketten nagyon dideregtek, de még mielőtt elvitte volna őket a négyeshatos az ellenkező irányba, telefonszámot cseréltek. Gábor egy jóéjt üzenetet még elküldött Eszternek, aztán agyalni kezdett… vajon írt-e a sors közös jövőt számára ezzel a tüneménnyel?”

A sorozat előző részét itt olvashatod

Eszter a Valentin napot már évekkel ezelőtt kiiktatta az életéből: tudatosan, épp úgy, mint az anyák napját, meg a nőnapot. Az anyák napja hullt ki legelőször a rostán – egy iskolai ünnepség után, amikor anyja betintázva állított be, épp akkor, amikor ő verset szavalt…

A műsor végén több anyuka is szeretettel és meghatottan átölelgette, amelyből tévedhetetlenül kiérezte, hogy őt végtelenül sajnálják. Mardosó, keserű érzés volt, melytől attól a naptól kezdve mindig csak menekült. Őt ne sajnálja senki: ő erős és büszke, amolyan kemény lány, aki minden érzést szíve rejtett atombunkerébe zár. 

 
 

A nőnapot sosem tartotta igazi ünnepnek: sem az otthonban, sem a későbbi munkahelyein soha senki nem emlékezett meg róla, hogy őt az Isten nőnek, leendő anyának, lágynak és odaadónak, csinosnak és érzelmesnek teremtette… nem is érezte magát annak, így a március nyolcadika számára megmaradt Zoltán nevű ismerősei névnapjának.

Ami a Valentin napot illeti, valahogy hamar az anyák napja és a nőnap sorsára jutott – aki nem érzi magát érzelmileg biztonságban, és nem hiszi, hogy egy értékes nő, azt valahogy a férfiak sem kezelik méltó társnak: nem árasztják el sem szavakkal, sem virágokkal, sem öleléssel. Csak bántják és kihasználják. Egy fájdalmas, felületes, abuzív kapcsolaton meg mit kéne ünnepelni, nem igaz?

Eszternek most is csak a virágboltok ajtaján kicsorduló piros papír- meg masnifolyamai láttán esett le, hogy közeledik február 14-e, de néhány rácsodálkozás után – mire nem költik az emberek a pénzüket? – le is akadt a témáról. Neki a szeretet meg a szerelem nem egy napra kellett volna, és nem hervadó vagy hízlaló ajándékokból állt volna… “Na, de mindegy is, Valentin napot nem kötelező tartani, ugyebár.” – zárta le magában a témát, miközben robogott tovább a csecsemőotthonba. A babákkal való foglalkozás mindig feltöltötte és jó irányba terelte a gondolatait. Aztán valahogy mégis bekúszott az agyába Gábor. A barátsága is értékes lett volna, de igazából a szerelmére vágyott. 

Gábor, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, abban a pillanatban küldött egy sms-t: “Küldtem egy meghívót facebookon. Rá tudsz lesni ebédszünetben? Intézem a nevezést, ha igent mondasz! Puszi. G.”

Egy rövid üzenet mennyi, mennyi érzelmet generál… Eszter alig várta, hogy a kis konyha magányában átolvashassa az üzeneteit. “Valentin napi örömfutás február 14-én délelőtt 10-kor a Népligetben” – olvasta izgatottan. Nem csalódott: Gábor futórandira hívta, és nem valami giccses rózsás-gyertyás vacsorára. Hát persze, hogy igent mond! De mit is írjon vissza? Egy sima igent? Na, jó… “Igent mondok a Zénó-Gábor FutóTeam meghívására!” – pötyögte be, és egy mosolygó arcot meg egy szivecskét is odabiggyesztett, majd átállította az esemény gombját “Ott leszek”-re.

Gábor be is szivecskézte azonnal. Ezt megbeszélték. 

A következő másfél nap során nem is beszéltek. Eszter el is kezdett aggódni, hogy vajon mi történhetett Gáborral. De nem írt rá, mert a régi rossz beidegződés miatt rögtön arra gondolt, a férfi nem is akar vele találkozni, ismerkedni… Aztán péntek este pittyegett a telefonja: Gábor egy térképet küldött, a pontos hellyel, ahol másnap várja őt. “Zénó is jön, meg szeretne ismerni.” – írta a férfi, és egy smiley-val is megtoldotta a mondatot. Mi tagadás, ő is kíváncsi volt már erre az ötéves sérült kisfiúra, akit az ő Gábora annyira szeret, és akivel babakocsis félmaratonista lett.

Másnap kapkodva öltözködött – túl sok volt az izgulnivaló: a verseny, a szíve választottjával való találkozás, és a babakocsis futás is megremegtette a szívét. Betuszkolta a telefonját, a zsepiket, a kulcsát és egy pár szőlőcukrot a hasitasijába, majd szinte repülve tette meg az utat a Népligetig. Ahogy sétált, már messziről észrevette az ő kis csapatát.

– Sziasztok! – köszönt a nagy gumikerekű babakocsiban ülő Zénónak, a forró teát szorongató Gábornak, és a rá döbbenetesen hasonlító nőnek – Annának, Gábor nővérének. Szia, Eszter. Örülök, hogy megismerhetlek. Gábor sokat mesélt rólad. Kijöttem szurkolni nektek, nem baj? – hadarta a kék szemű nő, és megölelte Esztert. 

Az ölelés, a bemutatkozás és Gábor látványa ismeretlen, heves érzéseket indított el benne… Eszébe jutott, amit a Valentin napról gondolt… hogy neki a szeretet és a szerelem nem egy napra kell, és nem apró ajándékokban mérik az értékét. Most meg itt áll, és pont a legfontosabbakat kapta meg Gábortól: az elfogadó, áradó szeretetet, a családi összetartozás érzését, és a sablon ajándékok helyett a közös futás élményét. Könnyeit csak a speaker sürgető hangja állította meg: “A családi futás indulóit várjuk a rajthoz!” 

– Indulhatunk? Eszter? Zénó? Készen álltok? – vigyorgott Gábor, majd irányba állította a futóbabakocsit, és búcsút intett Annának.
– Hajrá, hajrá! – biztatta őket Anna, majd szökellt párat lelkesen, mint egy kisgyerek.
– Nézd csak, ott a Gergő! Minden eseményt ő fotóz! Gergő, hahó! – rikkantotta Gábor. Gergő szokásos vigyorával azonnal a gépe mögé rejtette arcát, és lőtt egy fotót – életük első közös képét.

VÉGE

Előző rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here