Félkoszos trikóban, a fenekét vakargatva nekiáll enni az ágyban. Az otthagyott tányért meg poharat pedig természetesen te viszed vissza a konyhába, mert ő hogy, hogy nem elfelejtette. Mégis vele maradsz. Magad sem tudod, miért.
Persze nem kell otthagyni az első problémánál csapot-papot, csak van az az állapot, amikor már évek óta rossz, mégsem teszel semmit. Mintha megbénultál, belefásultál volna – pedig ott bent, jó mélyen érzed, hogy ez így nem kerek. És itt nem a szürke hétköznapokra vagy a szép lassan elmúló szerelemre kell gondolni. Az a realitás, a valóság. Inkább „csak” arra, hogy ez már nem a te életed…
Milyen érdekes, hogy másoknak tanácsot adni mennyivel könnyebb! A barátnőim problémáit például csettintésre átlátom! Némi túlzással élve egy A4-es papírlapra fel tudnám írni nekik a boldog élet receptjét – de persze kívülről mindig okosabb az ember. Ők is néha veszik a bátorságot, és megmondják nekem a tutit – én meg folytatom tovább az életem ugyanúgy.
De miért van ez? Miért nem lépek, ha tudom, hogy ez így nem jó?
Soroljam? Mert semmi kedvem gyenge úszótudással fejest ugrani a mélyvízbe. Mert az úszásoktatást (értsd: hogyan érvényesülj) nem tanították meg sem a suliban, sem otthon. Mert nincs garancia arra, hogy kibírom. Ahogy arra sem, hogy utána jobb lesz. És itt nem csupán egy házasságra gondolok, hanem bármilyen élethelyzetre. Hogy megszakítod a kapcsolatot az állandóan piára kölcsönkérő bátyáddal. Esetleg kilépsz a munkahelyedről, mert sok év után sem becsülnek meg. A sok probléma együtt pedig egy megmászhatatlan hegynek tűnik.
Csakhogy nem kell egy nap alatt megváltani a saját világodat. És abba se legyél olyan biztos, hogy más nem nyújtana ebben segítő jobbot. A téged állandóan követő kis szürke esőfelhő nem engedi, hogy tisztán lásd a valóságot. De legalább fogadd el a feltételezést, hogy talán érdemes megpróbálni.
Teljesen megértem, aki nem lép le a stég széléről, és nem ugrik fejest a vízbe. Ha a tó mély és zavaros, nem csoda, hogy minden porcikád tiltakozik az ugrás ellen. Csak sajnos attól még a kincsesláda a tó mélyén van. Nem a stégen, karnyújtásnyira. Ráadásul senki nem fogja felhozni a kedvedért – neked kell leúszni.
Igen, igen, mondani még mindig könnyű. Az én mindennapjaimat is körbelengi a félelem és a „nemakarom”. Arra már rájöttem, hogy egyedül nem bírom. Szépen minden héten elmegyek a pszichológushoz, akkor is tekerem a pedált a biciklin, ha a gyáva szívem hazahúzna sorozatot nézni. Ma elég lesz egy kis problémát megoldani.
És akkor a hegy hirtelen összemegy egy kicsit homokbuckává. Rossznak rossz marad, de a kis probléma nagy erőfeszítéssel megoldható. A sikerélmény pedig valós, ott van előttem, meg tudom fogni. Csak ez számít.
