Ez a történet velem esett meg. Pontosabban én voltam tanúja. Mindenképpen különleges, bár egyszerűnek tűnik, mert végre, januárban, és nem decemberben, amikor annyira menő, láthattam, hogy vannak jó emberek. Jöjjön hát egy múlt heti történet, amelynek nyomán megmelegedett a szívem ebben a nyirkos, esős időben, egy kisvárosban, ahol élek.
Péntek délután van a cukrászdában is. Alig akad hely a parkolóban, bent meg úgy tűnik, ez nemcsak péntek, hanem a sütievés világnapja is. Annyian vannak, mintha attól félnének, hogy támadás éri a Föld bolygót, és a elfogy a világ összes krémese. Épp egy csillagszemű, fiatal lányra várok, akivel történetírást tanulunk majd. Késik, én meg sorban állok a pultnál. Tudom, hogy ha beviharzik, betemet az ötleteivel, nehéz lesz kikászálódnom alóluk. Mindig mosolyog, szárnyal, és energiája egy tucat felnőttnek is elég lenne. Hát még a fantáziája.
Váratlanul beoldalog egy hajléktalan. Dupla sapka van a fején, egymásra húzva, de úgy, hogy egyik nem takarja a másikat teljesen. Mindkettő kötött. Szemmel láthatólag sokkal több ruhába burkolózott, mint az idő megkövetelné. A nehéz kabátra még ráerőltetett egy láthatósági mellényt is.
Élénken nézelődik a tágas térben, a beugrókban, majd elkezdi összeszedni az asztalokról a poharakat, tányérokat. Az egyik hosszú pohárba bele is kanalaz gyors mozdulattal. Aztán bekap egy tortamorzsát. Ami a keze ügyébe kerül, gyors mozdulattal elviszi a polcos szekrénykére, a mosatlan-gyűjtőbe.
Ott, akkor, felcsillan a szeme. Meglát még egy macaront. Sárgát, érintetlent. Bekapja. Egy falással eltűnik szájában az apró francia csoda. Az öröm szétárad a bajusza mentén.
Egy kislány velem együtt kíváncsian figyeli, majd odasúgja az anyukájának, hallom, mert igen hangosan súg, hogy a bácsi a maradékot eszi. Az anyja lepisszegi.
A pultos lányok közül az egyik egyre haragosabban méregeti a nem-vendéget. Arcán szinte trónol az idegesség. Odasúg valamit a másiknak. Amaz a fejét ingatja. Várom, vajon melyikük fog szólni. Érzem, hogy baj lesz. Le fogják szidni a vézna öreget. Nem illik ide. Ki fogják küldeni azonnal, hiába pakolgat jó szándékúan egy kis boldogság reményében. De nem történik semmi, csak a nem haragos lány eltűnik. Sorra kerülök, kérem az ötlapos krémesem, a lattém, kotorászom a táskámban apró után, amikor visszatér.
A férfi még mindig pakolgat, megint két tányért tesz a polcra. Épp fordulna meg, hogy elhúzzon, amikor váratlanul találkozik tekintete annak a lányéval, aki nemrég tért vissza. Ő a szemével jelzi, hogy álljon meg. A férfi tanácstalanul körbepillant. Jól látja? Rá gondol? Rá néz? A copfos kibújik a pult takarásából, és egy zacskó pogácsát nyom a kezébe.
– Köszönjük a segítséget! – mondja félhangosan. A férfi elmosolyodik. Az arca jobban ragyog, mint előbb, a macaron adta kellemesség után.
Én meg lehuppanok a sarokban, és széles mosollyal nyugtázom: még sincs ez a világ pusztulásra ítélve.
Kép forrása:Pinterest
