Bizonyára nem árulunk el új dolgot azzal, hogy a határainkat az utóbbi időben igencsak kitoltuk, és a másokét pedig könnyedén átlépjük. Mindez abszolút tiszteletlenségből fakad, mert ma már nehezen elvárható, hogy bárki tiszteljen bárkit vagy bármit. Pontosabban elvárható lenne, de nem történik meg.
Egyre többen olyasféle öntudattal támadnak másokat, ami mögött nincs se tudás, se tapasztalat, annál több frusztráltság, düh, irigység, és támadásaikat névvel, vagy név nélkül, arctalanul irányítják másokra, tudva, hogy a világháló mindent elbír. Az internetes támadások ugyanolyan bántóak és sértőek, mint a valóságosak, főleg az olyanok számára, akik érzékenyebbek. Érthetetlenül nézzük, olvassuk, hogy idegenek honnan veszik a bátorságot, hogy minősítsenek bennünket, ruházatunk, alkatunk, korunk vagy viselkedésünk alapján. Egyszerűen nincs közük hozzá. A mai magyar társadalom egyik legnagyobb hibája, rákfenéje, hogy mindenki azt hiszi, hogy van, és kell, hogy legyen véleménye.
A vélemény szabadságával nem vitatkozhatunk, ám legyen, mert vannak, akik úgy tudnak kiteljesedni, ha kimondják. A kimondással nincs is baj, amögött ott van az ember, aki vállalja a szavait. A kiírás mindig zűrösebb, mert megbújva egy álprofil mögött lehet gyűlölni a világot, az embereket, önmagunkat és sikertelenségünk, kudarcaink miatt támadni, mindenkit, aki él és mozog. A hogyan a másik kérdés. Az alapvető intelligencia megkövetelné, hogy empátiával is rendelkezzünk, hogy elgondoljuk, hogy eshet másnak, amit mondunk, arról nem beszélve, hogy nincs mindig igazunk.
Ma az emberek jó része mentálisan nagyon rossz állapotban van, és azt érzi, kritizálnia kell mindent, ami az útjába kerül. Akik megélik ezeket, vagy épp a támadások kereszttüzébe kerülnek, egyet tehetnek csak, meghúzzák a határokat, hátrálnak, de nem gyávaságból, hanem azért, mert sok vita értelmetlen.
Nem is olyan régen még jobbak voltunk egymáshoz. Nem szentek, egyszerűen emberségesebbek. Ma azonban fáj látni, hogy kíméletlenül átgázolunk bárkin, és akkor nyugszunk meg ideig-óráig, ha kifröcsögtük a gyűlöletünket. Akik éltek, élnek külföldön, azok többek között a külföldi élettel kapcsolatban biztosan megemlítik, hogy bár nem tökéletes, de az emberek nem gyalogolnak bele percenként más magánszférájába, nem tolakodóak, és eszükbe se jut kinyilvánítani a véleményüket, ha nem fontos. Mert vannak dolgok, amik nem tartoznak rájuk. Felesleges kéretlen tanácsokkal bombázni a körülöttünk lévőket, hiszen nem oldhatjuk meg az életüket.
A mi országunkban ez máshogyan működik. Mintha kényszert éreznénk arra, hogy hibákat keressünk, azokat kiemeljük, és a végén diadalmasan közöljük, hogy lám, a másik se annyira szép, sikeres, boldog, mint amilyennek mutatta magát, de mi lelepleztük. És ha ez így lenne, akkor felmerül a kérdés, kinek lett ezáltal jobb az élete? Volt már olyan, hogy a rosszindulat vagy a gonoszság előre vitt valakit? Talán…De nem tartósan.
A határainkat egyre inkább ki kell jelölnünk, hogy megvédjük magunkat. Fura világban élünk. Mindaz, amit régen jónak, erkölcsösnek, becsületesnek hittünk, ma kiveszőben van, és az, aki törtető, undok, számító, sokkal előbbre jut, mint azok, akik nem. Vajon hová vezet mindez? Mire tanítjuk ezáltal a jövő nemzedékét? Milyen példát mutatunk? Ha jó tanítványoknak bizonyulnak, akkor sajnos nem lesz okunk csodálkozni, hogy nem segítenek az utcán, még akkor se, ha belénk botlanak, vagy nem törődnek velünk, ha megöregszünk, megbetegszünk. Ugyanis azt tanítottuk nekik, hogy csak magukra figyeljenek, és ne foglalkozzanak senkivel. Pláne ne tiszteljék, mert hát alig van jobb náluk, és ha van is, akkor az véletlen.
Ez a világ az egyik legkeményebb világ, mert ember ember ellen támad, és elfelejti, hogy bajban, örömben, bánatban és boldogságban is szükségünk van egymásra.
Kép forrása: Pinterest
