Feleselő
„Tudod, hogy mi a szerelem?
– hogy vele igen – Vele nem
Hogy mi a tűzbocsátkozás?
– csak ő legyen és senki más
Az utcán meg sem ismerem
– még szemhéját is szeretem!
Minden mozdulata hamis!
Mosolya, csókja – Akkor is!
Torkomig ér gyűlöletem:
senkivel se – Vele igen!
És kerülöm és megvetem
és átkozom – és szeretem!”
Őrült vagyok és lángolok
karjában – mint a csillagok.
(Gyurkovics Tibor)
Mindenki azt hiszi, hogy a szerelem olyan erős, akkora hatalma van, hogy képes legyőzni a végtelent. Mind tudjuk, hogy ez nem igaz, de lehet úgy kezdeni valamit, hogy rettegünk a végétől? Én se tettem, bár éreztem, hogy a miénk igen messze sodródik a végtelentől. Mert te máshoz tartoztál. A világ legszemetebb dolga, hogy akkor is érzések keletkeznek az emberben, amikor nem szabad. Tudtam én az eszemmel, és védekeztem is gondolatok százával, de nem ment. Ki akarna magának szánt szándékkal rosszat? Hát a bolond, aki hagyja, hogy a szíve máshogy dobogjon, ha meglát egy másik embert. Miféle játéka ez a sorsnak? Mennyivel tisztességesebb lenne, ha a szívnek lenne józan esze! Vagy az észnek mindent előrelátó szíve. Bolondság.
Észre se vettem, és már szerettelek. Hogy miért? Mert jólesett szeretnem téged. Milliószor csaptam be magam azzal, hogy én annyira, de annyira ott vagyok neked, ahogy előttem soha senki. Szánalmas dolog ekkorákat hazudni, miközben tudjuk, hogy a Szerelem kettő embert bír el. A harmadik egy betolakodó, és még akkor is, ha netán ő kerülne nyerő helyzetbe, nem lenne könnyű elfogadnia, hogy valakit a szakadékba lökött. Minden szerető ezt teszi, miközben ő is ott lóg a mélység felett. Sokáig nem tudja, felhúzzák-e, jön-e a megmentő, vagy hagyják zuhanni, és akkor a másik visszakapaszkodhat.
A szerető…Gyűlöletesen szép ez a szó. Benne van, hogy valaki valakit szeret. Azért van vele, mert minden idegszálával hozzá kapcsolódik, adni akar, rajong, és az első alkalommal összetörik, mint egy rosszul megfogott antik váza, amit ügyetlen kezek akartak restaurálni. Hiába tudtam, tudtuk, hogy a kettő az kettő, ott harmadiknak nincs helye, mégis léptünk. Pedig ronggyá lesz a lélek, ha nem méltó helyzetbe kerül. Szeretőnek lenni sose dicsőség. Fájdalmas, megalázó, és mégis vannak olyan pillanatok, amikért el nem cserélné az ember ezt az állapotot.
Most, amikor már nem létezünk, hiányzik a Veled. Fáj, ahogy az amputált láb helye. Voltunk egymásnak, és tudva, hogy amit teszünk rossz, mégis jó volt az EGYÜTT. Aki nincs benne, és nem is volt soha, nem értheti. Annak szörnyeteg a harmadik fél, és valljuk be, igaza is van. A szerető hazug, csalárd és elátkozott. Ott ad örömöt, ahol nem szabad. Ott kér vigaszt, figyelmet, ahová neki belépnie se volna szabad. Mégis megtörténik, ahogy velünk is történt. Te azonban észre tértél. Tudod, ez a legjobb, amit tehettél, hiszen a te életed számomra csak egy fény nélküli alagút lehetett, ezért fájt minden pillanat, amikor csak jöttél és mentél.
Olykor belém vágott a felismerés: rossz vagyok, ócska és szánalmas. Ki tudja, hány alkalommal gondoltam ezt. Mégse akartam mást, mert ha akartam volna, akkor te nem lettél volna. Köszönöm, hogy helyettem döntöttél, nem magyaráztad, felesleges lett volna. A szeretőnek az a dolga, hogy mosolyogva hallgasson, és hagyja, hogy a másik, aki nem független, ideig-óráig bilincsbe verje magát, ám a kulcsot azonnal átnyújtsa, ha kérik tőle.
Mégis, mégis hiányzol. Nem minden percben, csak egy futó érintésben, egy emlékben, amiről már azt se tudom, volt-e, vagy csak kitaláltam. Már nem látlak soha, és hidd el, ez sokkal könnyebbé teszi a mát.
Már más vagyok, lehetek tiszta és boldog, ám néha még szeretnék szennyes kis örömben elmerülni, mert a szerelem már csak ilyen. Nem válogat, ész meg nem indokolja, miért választ rosszul. Most már minden jobb, fájni se fájsz csak elvétve, de a hiány néha rést üt mosolyom vastag páncélján, pedig a nap süt, az ég kék, és én merek boldog lenni nélküled.
Kép forrása: Pinterest
