– Talán lopni…– suttogta. És akkor eszébe jutott, hogy miért is kerülte régen: ragadt a keze, minden buliban megfújt valamit, sőt a lányok ékszereit is elcsente, nemcsak a mozdítható nagyobb dolgokat, amik elfértek a zsebében. De senki nem tudta rábizonyítani, ám egy idő után már nem hívták sehová, mert sokaknál leesett, hogy ott, ahol lopás történt, ő biztosan ott volt.
– Lopni? Szerinted valóban el akart vinni valamit? – Dávid nem akart hinni a fülének. Alaposan körbenézett, de a konyhai dolgokon és pár fülbevalón kívül, amelyek az asztalon hevertek, nem hitte, hogy van valami, amit az a fiú meg akarhatott volna szerezni. Azokkal se tudott volna mit kezdeni, pár fillért érhettek a zaciban.
– Nem tudom, de régen olyan volt, mint a szarka. De annak már legalább tíz-tizenöt éve… Biztosan megváltozott. Vagy mégsem…
– Én mindenesetre zárat cserélnék, ahogy mondtam. Tudod mit, épp indulóban vagyok, ha kell, hozok neked egy jót. Mit szólsz hozzá?
Eliza ellágyulva bámult rá. Hát nem tökéletes? Hát nem ilyen az Igazi, aki ott van, ahol kell és segít, ha szükség van rá? Gyorsan elmormolt egy hálaimát a fentieknek, és heves bólogatásba kezdett. A srác elmosolyodott, és pillanatok múlva már csak a léptei visszhangoztak a lépcsőházban. A lány arcán széles mosollyal csukta be az ajtót, és indult átöltözni, amikor megint csengettek. Valamit itt hagyott, gondolta, de nem kérdezett semmit, csak jókedvűen kinyitotta újra az ajtót. Egy olyan ember meredt rá, akiről soha nem feltételezte, hogy meglátogatja egyszer.
– Vivien! – kiáltott fel. – Ennyire hiányoztam? – Huncutul elmosolyodott, és azt várta, hogy a válasz hasonló lesz, de a főnöke inkább elfintorodott.
– Ugyan már, nem túlozzunk! – hangzott a válasz. – Bejöhetek?
– Persze, de elég nagy a kupi…
– Nem érdekel…
– Kérsz valamit inni?
Vivien körbepillantott és megállapította, hogy Elizának bár jó ízlése van, semmi különös nincs a lakásában, ami azt mutatná, hogy ért a tervezéshez. Tény, hogy nem lakberendező, de azért többet várt a puritán minimalista bútorzattól.
– Nem, vagy mégis! Van hideg ásványvized?
– Persze. Hozom. Téged mi szél hozott erre?
– Nem szél…A szóbeszéd! – Vivien szeme idegesen megrebbent, és igyekezett nem Elizára nézni.
A lány figyelmét nem kerülte el, hogy egyenesen a kanapéra bámul, amelyen ott hevert egy barna bőrdzseki, ami nem az övé volt. Vajon melyik fiú hagyta ott?
– Miféle szóbeszéd? – nézett rá tétován. Kezében megállt az üveg, amit az imént vett ki a hűtőből, és érezhetően zavarba jött.
– Azt csiripelik a verebek, hogy te a férjemmel kavarsz! – kiáltotta a hívatlan vendég indulatosan.
– Nem is ismerem a férjed!
– Nem? Akkor hogy kerül a kanapédra a dzsekije?
– Az nem a férjedé, hanem a szomszédomé. Segíteni jött, nagyon rendes pasi.
– És ezt a nagyon rendest nem Dávidnak hívják véletlenül?
Eliza kis híján elejtette a poharat, amikor a másik kimondta a nevet.
– Látom, beletrafáltam! Szóval? Mi a magyarázatod erre?
– Én nem… Azaz, de, vagyis Dávid, de nem mondta, hogy…Azt mondta, a volt felesége, és én…
– Azt gondoltad, te ostoba, hogy elváltunk? Hát tudd meg, hogy nem! Dávid szeret játszani a gondolattal, de imád engem, csak most kicsit elege lett. Máskor is előfordult már, csak akkor nem kezdett ki senkivel…De te könnyű prédának tűntél, gondolom, azért próbált felszedni.
– Nem…Ő nem ilyen… Tévedsz. Nem is szedett fel, vagyis az, akit én ismerek, nem szórakozna így…
Vivien gúnyosan felkacagott. Megrázta hullámos fürtjeit és tudta, nyeregben van. A kis Eliza fülét-farkát behúzva fog elkullogni a francba rövid időn belül.
– Dehogynem drágám! Ne légy már ennyire naiv! Minden férfinak kell a kaland, ha önbizalomhiányos. Kell, hogy valaki megerősítse az egójukat és éreztesse velük, hogy istenkirályok, pedig csak lúzerek.
– Nem váltatok el? Tényleg a férjed Dávid? – Eliza továbbra sem akarta elhinni.
– Barna félhosszú haj, hatalmas kék szemek? Van egy gödröcske az állán, nem?
– De! – suttogta a másik megsemmisülten.
– Remek! Akkor már tudod! Így nem hivatkozhatsz arra, hogy nem szóltam! Ezért, ha nem szakítod meg vele a kapcsolatot azonnal, repülsz a cégtől. Ha titokban folytatod és megtudom, egy életre elintézem, hogy ne vegyenek fel sehová, ahol értelmes karriert építhetnél. Világos?
Azzal hozzá se nyúlva poharához, elmosolyodott.
– Én a helyedben kicserélném a bútorokat, mert ízléstelenül tarka itt minden. – Felállt, és a dzseki felé bökött a fejével. – Azt meg elviszem, itt már úgyse lesz rá szüksége, nem?
Eliza nem válaszolt. Arcára szürkeség ült. Hol volt már az a boldog mosoly, ami nem is olyan régen őszinte örömmel töltötte meg a szívét? Helyette egy hazug, álszent pasas maradt, aki éppen zárat vásárolt neki valahol.
Folytatjuk…
