Amikor Olívia ajtót nyitott, a döbbenettől tátva maradt a szája. Mindenkire számított, csak a férjére nem, aki úgy meg volt illetődve, hogy mosolyogni is alig mert.
– Szia! Hogy kerülsz ide? – kérdezte némi éllel a hangjában, és csak ekkor jutott eszébe, hogy arcát még kötés fedi. Legszívesebben eltakarta volna, de nem tette. A lelke mélyén tudta, hogy a változás, amit majd új külseje hoz, nem jelent semmit, ha lelkében nem történik semmi.
– Szia! Beengedsz? Nagyon szeretnék beszélni veled, mielőtt elválunk… Kérlek, adj erre lehetőséget!
A lány lehajtotta a fejét, és félreállt. Nem tiltakozott, nem lázadt, mert látta Tamáson, hogy valóban fontos neki, hogy tisztázzák a dolgokat.
– Ülj le! Kérsz valamit inni?
– Nem, csak látni akarlak. Olívia, annyira féltem, hogy beteg vagy! Anyád semmit nem árult el rólad, csak amikor könyörögtem neki, akkor volt hajlandó megadni a címed.
– Féltél? Nem értelek. Te, aki sose szerettél engem, miért féltél?
– Ne mondd ezt! Igenis szerettelek, és szeretlek…Tudom, hogy nehéz elfogadni, hogy nem olyan a mi történetünk, mint egy lányregény, de valóságos. Sok hibát követtem el, nemcsak veled szemben, ezért újra meg újra azt kérem, bocsáss meg…
A válasz hallgatás volt.
– Megcsináltattad az arcod? – nézett nagy sokára feleségére Tamás, és egészen ellágyult.
A kötés alatt is szépnek látta őt, és az évek alatt sokkal jobban megszerette, mint sejtette. A válás gondolata döbbentette rá, hogy nem érdekli, hogyan néz ki, és tulajdonképpen az se számít neki, hogy van-e piros folt az arcán vagy nincs. Szívében nem volt más, csak szeretet, de ezt sokáig nem vette észre. Szégyellte magát. Jobban, mint bármikor az életében. Tudta, hogy Olívia sebzett lélek, de okos és intelligens, nem fog megelégedni azzal, ha szimplán bizonygatni akarja, hogy vele akar élni.
– Láthatod…De nehogy azt hidd, hogy miattad. És nem anya miatt, nem a világ miatt, hanem magamért. Ideje volt, hogy végre rájöjjek, hogy nem dughatom homokba a fejem, fontos, hogy milyen arccal bámulok a tükörbe.
– Az orvosok mit mondanak?
– Jó eredménnyel biztatnak. De még egy hét, amíg lekerül a kötés…De hagyjuk is ezt! Tamás, mondd, mit akarsz te tőlem? Nem hiszem, hogy csak a félelem vezetett ide…
A férfi megtörölte izzadó homlokát. Nem volt a szavak embere, de most ki kellett mondania mindent, amit eddig elhallgatott.
– Szeretlek, és nem akarok elválni tőled! Engem az se érdekel, ha olyan maradsz, mint régen, de az se, ha úgy fogsz kinézni, mint egy modell. Kérlek, gondoljuk át ezt az egészet…Én már azt se bánnám, ha feladnánk a céget, ha új életet kezdenénk bárhol a világban. Csak veled lehessek, veled találjam ki, milyen legyen a folytatás.
– Ezek csak szavak…A legfontosabbról mikor akarsz beszélni? Arról, hogy megcsaltál, hogy van egy lányod, hogy megbántottál, és akkor nem jutott eszedbe, mennyire szeretsz.
A vendég lehajtotta a fejét, és nem tudott válaszolni azonnal. Érezte, hogy szeme megtelik könnyel. Azt azonban nem akarta, hogy Olívia sírni lássa, mert nem várt sajnálatot, a szánakozást gyűlölte.
– Léna meghalt, de nem miatta vagyok itt. Borzasztó, amit tettem veled, és egy élet is kevés lesz ahhoz, hogy megbocsáss…Értelek, és megvetem magam, de már nem tudok rajta változtatni. Olyan, mintha az egy másik ember lett volna. Most mondjam azt, hogy megváltoztam? Valódi apa lettem. Van egy kislányom, aki most veszítette el az anyját. Szeretném, ha megismernéd.
– Egy kislány… – sóhajtott fel Olívia. – Egy ártatlan gyerek, aki nem tehet semmiről.
– El akarják venni tőlem Léna szülei. Mindent megtesznek, hogy rossz apának nyilvánítsanak. De én nem fogom hagyni. Neki csak én maradtam, és a világ legjobb apukája akarok lenni. Segítenél ebben?
– Tamás, te most azt kéred tőlem, hogy neveljem fel sajátomként a szeretőd lányát?
A férfi egyenesen a szemébe nézve mondta ki a választ.
– Igen! És még egyszer igen, mert jó anyja lennél. Nálad jobbat el se tudnék képzelni. Lehetnénk valódi szülei. Mindig is gyerekre vágytál…
– Nem tudom. Ebben nem vagyok biztos. Régen igen, de aztán elmúlt ez az érzés.
– Édesem, higgy bennünk. Kérj tőlem bármit, mondd el, hogyan bizonyítsam be, hogy szeretlek, és megteszem.
Olívia hosszan nézte férje vívódását, és kis híján megesett a szíve rajta, de nem akarta megkönnyíteni a dolgát.
– Akkor adj el mindent otthon, és gyere utánam. Ha fél év múlva itt leszel és ugyanezt kéred tőlem, akkor beszélhetünk róla. Addig nem válok el…
– Fél év néküled? Már így is túl régóta vagyunk külön!
– Talán. Viszont az idő sok dologra megadja a választ. Még magam sem tudom, mit akarok igazán. Rendbe kell szednem a gondolataim. Hogy hívják a kislányod?
– Mimi. Mirella, de így szólítjuk.
- Mimi… Van róla képed?
Tamás előkapta a telefonját és mosolyogva átnyújtotta.
– Nézd, milyen huncut!
– Olyan a szeme, mint a tiéd.
– Talán. Én ezeket sose veszem észre.
– Gyönyörű kislány. Most veled él?
– Igen, és nem hagyom, hogy valaha is rossz dolog érje. Szeretném, ha boldog lenne.
– Ahogy mindannyian. – Tamás bólintott. Majd feltette a kérdést, ami legjobban izgatta.
– Olívia, hogy vagy? De úgy igazán! – Azzal hirtelen felpattant és mielőtt még a lány tiltakozhatott volna, megölelte. Ismerős volt minden mozdulata, és ő ekkor értette meg, hogy mennyire szereti őt, csak épp megbocsátani nem tud egykönnyen.
– Jól vagyok! – suttogta neki, és elsírta magát.
Folytatjuk…
Fotó: Tara Winstead: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-napszemuveg-par-no-7666162/
