Amikor meglátta, először nem az arcát ismerte fel, hanem a tartását. Azt a fajta egyenes gerincet, amelyet nem magabiztosság ad, hanem a hosszú út, amelyen túl sokat esett el valaki, hogy megengedje magának. Amikor belépett a kávézóba, egy pillanatra megállt, mintha még mérlegelné, vajon ide tartozik-e. Emma már az asztalnál ült. Elegáns volt, túl tökéletes és ez azonnal megijesztette. A kabátja precízen a székre hajtogatva, telefonja az asztalon és az apró ideges ránc a szája sarkában, amit régről ismert.
– Nóri? – kérdezte, mintha nem ismerné fel tíz év után.
– A nevemet még mindig ugyanúgy mondod ki – felelte neki zavartan, mintha nem együtt nőttek volna fel, és nem lettek volna két évtizeden át legjobb barátnők.
Bólintott, és pár perc múlva úgy beszélgettek, mintha nem telt volna el az idő. Emlegették közös életüket, a túl kicsi, penészes albérletet, amelyen osztoztak, és ahol annyit fáztak. Ott még elhitték, hogy egyszer minden más lesz, hogy lesz egy olyan pont, ahol nem kell választani a jobb étel és a villanyszámla között, és nem lesz kevesebb az, akinek kevesebbje van. Emmának sikerült. Neki nem.
– Láttam rólad egy cikket – mondta neki. – A nagy projektről. Büszke voltam rád.
Emma bólintott, de nem mosolygott.
– Sok munka, sok éjszakázás.
– Elhiszem.
Csend lett. Az a fajta, amely, ha beszivárog, súllyá alakul és helyet foglal az ember vállán. Megül, figyel és nem mozdul.
– Emlékszel még arra a napra? – kérdezte végül, amikor képes volt újra megszólalni.
Emma ujjai megmerevedtek a csészén. Hogyne emlékezett volna. Egy telefonhívás, amely mindent eldöntött. Egy lehetőség, egy ösztöndíj, egy kiút, de csak az egyiküknek. Sorsot húztak, ki menjen el. Emma nyert, de azt ígérte, segíteni fog. Hogy idő kérdése és Nórinak is jó lesz. Segített is. Pénzt küldött, amikor külföldre került. Minden olyan lendületesen történt. Az új utat mintha csakis neki kövezték volna ki. Azok az emberek azonnal maguk közé emelték. Már nem volt szegény, állásra váró, sikertelenségekben fürdő nő, mint egykor mindketten. Maga mögött hagyta a múltat, a barátságukat, és minden mást, ami visszahúzhatta volna. Szégyellte az akkori Emmát, de a barátnőjét is. Sikeres és nagyvilági nő akart lenni, aki reggelente nadrágkosztümben feszít, és úgy teszik le elé a kávéját, hogy tudják, hogy issza.
A másik az arcát nézte. A szarkalábakat, amelyek már megjelentek, pedig fiatalok voltak. A táskáját, amelyet akkor se vett volna meg, ha kényszerítik rá, pedig egyéves albérletét is fedezte volna.
– Tudod, sokáig haragudtam rád…Úgy gondoltam, erősebb és kitartóbb voltál, azért sikerült neked. De aztán rájöttem valamire.
Emma nem válaszolt.
– Pedig csak féltél, igaz? Attól, hogy apád megtalál, hogy a régi életed utánad nyúl…És ezért beáldoztál mindent. Engem is. Csakhogy ne kelljen látnod, honnan hová jutottál.
Emma felemelte tekintetét és merev arccal visszakérdezett:
– Te nem féltél volna? Te hogy bírtad volna az én életem?
Ebben a két mondatban már a szűkölő, sarokba szorított idegen volt, mintha előbb nem beszélgettek volna a múltról, és nem mosolyogtak volna bágyadtan elhagyva a sáros időket.
– Két helyen dolgoztam, éjszaka tanultam, elbuktam, újrakezdtem. Szerettem, de eldobtak, aztán megint belevágtam, de már egyedül. Legalább nem volt kit hibáztatni. És közben megértettem valamit. – Felsóhajtott, majd hozzátette.
– Már nem akarok olyan lenni, mint te.
– Ezt hogy érted?
– Olyan ember lenni, aki a siker érdekében elveszíti önmagát.
A levegő megdermedt, jégcsapok lógtak a feszültség felhőjéből, amikor Emma élesen megszólalt:
– Te azt hiszed, én elvesztettem magam?
Nóri bólintott.
– Tudom.
– Nem…Csak ezt képzeled. Az vagyok, aki voltam, csak több a pénzem. Egyébként nem véletlenül hívtalak ide. A projekt miatt, amiről most olvastál…Nem is az enyém, csak a nevem alatt fut. Azt szeretném, ha belépnél. Ha megízlelnéd a sikert, amire vártál.
– Most? Ennyi évvel később? Eszedbe jutott, hogy alamizsnát kínálj? Miért?
– Segíteni akarok, mert tudom, mennyire tehetséges vagy. Megbántam, hogy eddig nem tettem úgy, ahogy elvártad.
– Nem, Emma, te nem tudsz semmit. Valószínűleg elakadtál, és hirtelen szükséged lett rám. Most, hogy a neved alatt jött ki valami, amit nem is te irányítasz…
– Nóri…Ezt nem így fogd fel! Barátnők vagyunk…Voltunk, most kisegítjük egymást.
– Magamra hagytál. Nem vetted fel a telefont, miután Hollandiába kerültél. Letagadtattad magad, és hagytad, hogy tíz éven át megszenvedjem az életem, pedig ahogy mondod, barátnők voltunk. És most segítséget kérsz?
– Mindig jók voltunk együtt. A lelkesedésünket és az álmainkat sokan csodálták.
– Talán. De ez sem biztos, hogy igaz volt.
– Mindegy, mögöttünk van. Most az lehet. Itt vagyok és változtatni akarok a múlton. Kérlek, egyezz bele. Nagyon fontos lenne. Megbántam és gyűlölöm az akkori Emmát. Higgy nekem!
Nóri megrázta a fejét.
– Az árulást nem lehet visszacsinálni. Már nincs szükségem rád. Itt a pénzed, sose használtam fel. Nem kell Júdás pénze. Van életem nélküled és lesz ezután is. – Azzal előkapott egy borítékot a táskájából és az asztalra dobta.
– Nóri, kérlek… Hisz igazi barátnők voltunk. Hagyjuk már a régi dolgokat!
– Nem lehet. A sebek begyógyultak, de a helyük megmaradt. Vedd el a pénzed, és soha többé ne keress! Én a jelenen akarok változtatni, mert a régi Emmát eltemettem.
– És ha hibázol? Hiszen rengeteg pénz forog kockán. Gondolkodj!
A másik felnevetett. Finoman lesimította nadrágja ráncait, és a kávéscsésze után nyúlt. Belekortyolt, majd felállt.
– Másodszor is a pénzzel jössz. Már mondtam, láthattad, az én életem nem megvásárolható. Viszlát!
Azzal megfordult, és kisietett a friss levegőre.
Emma ott maradt, körbe pillantott, de senki az égadta világon nem vette észre, hogy cserben hagyták. Azt sem, hogy lerázták, mint kutya a vizet. A mappa után nyúlt, finoman a drága táskájába csúsztatta, és megcsóválta a fejét. Az emberek nem változnak, futott át egy újabb közhely az agyán. Nóri azért maradt az, aki volt, mert képtelen volt megérteni, hogy néha el kell árulni azt, akit szeretünk. És ez nem akkora bűn, ha az ember sikeres akar lenni. Most viszont rosszul döntött. Nagyon rosszul.
Fotó: Gustavo Fring: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/pad-nok-ules-szoke-4872089/
