A gyerek nem porcelánbaba, hiába hisszük, hogy minden pillanatban eltörhet. Az tény, hogy nagyon fontos vigyáznunk a gyerekeinkre mindegy hány évesek, és itt a testi és lelki épségüket is érthetjük. Ez kétségtelen, hiszen szülőként, felnőttként a mi feladatunk megóvni, felkészíteni az életre, segíteni a nehézségek útvesztőjében. Felelősséggel tartozunk értük, ha világra hoztuk őket, és szükségleteik mindenkori kielégítése életünk legfontosabb célja hosszú ideig.
Viszont az utóbbi évtizedek hozadéka lett az a fajta viselkedésmód, amelyben attól rettegünk, hogy gyerekünk nem bírja el a világot. Úgy hisszük, minden bántás, sérelem, negatív tapasztalat alatt azonnal összeroppannak. Folyton azt soroljuk, hogy meg kell védenünk őket a társadalom, a körülmények támadásaitól, vigyáznunk kell, hogy ne legyenek szomorúak, csalódottak, és a kudarcok messze elkerüljék őket, mondván, lesz még rájuk bőven idejük.
A világ azonban nem úgy működik, hogy a búra alatt tartott kedvenceket később majd finoman fogja támadni, és a kudarcokat, a rosszat elhessegeti előlük. Vajon miért hisszük, hogy nem szükséges felvérteznünk kiskorban őket az ellen, hogy a világ nem rózsaszín? Márpedig nem az. Nem várja meg, hogy lesz-e elég ereje, kitartása, tehetsége később bármely dolog elvégzéséhez, ha mi nem hagyjuk neki, hogy most megtanulja, megcsinálja.
Miért akarunk a gyerekek szolgái lenni? Nem repkedhetünk felettük egy életen át. Egy felnőtt, felelősségteljes szülő tudja, hogy tapasztalatok útján lehet fejlődni. A kudarcok beépülnek a jellembe, erősítik azt, és megtanítják az embert arra is, hogy később máshogyan közelítse meg a dolgokat. Úgy félünk a gyerekkönnyektől, mintha savból lennének! Nem baj, ha rossz jegyet kap, ha elesik, ha verekszik, ha csúnyát mondanak neki vagy rá. Ez a mindennapok része, és nekünk, felnőtteknek az lenne a dolgunk, hogy megtanítsuk arra, hogyan reagáljanak az ilyen helyzetekben, és nem kivont karddal a kezünkben kellene lekaszabolni mindenkit, aki rá mer nézni a kicsikénkre. A csúfolódás, ha nem drasztikus, sajnos elkerülhetetlen. Ugyanilyen a lökdösődés, beszólogatás is. Ezt nemcsak kiskorban tesszük, az a baj, hogy mi, felnőttek is hasonló cipőben járunk, és a saját agressziónkat vetítjük ki másokra.
Kell, hogy a folyamatos pátyolgatás mellett elhiggyük, a gyerekünk képes elboldogulni a világban. Vagy követni akarjuk és legyezni felnőttkorában is, nehogy megsüsse arcát a nap? Akkor teszünk a legtöbbet értük, ha nem engedjük meg, hogy minden apróságért panaszkodjon, hogy azt higgye, a világ érte van. A kisgyerekkor és a kamaszkor befejeztével nagy traumák érhetik azokat a gyerekeket, akik addig azt hitték, minden és mindenki értük van. Az olyan gyerek, aki ebben nő fel, nem tanul megértést, elfogadást, empátiát. Ez nem az ő hibája lesz, hiszen senki nem hívta fel rá a figyelmet, hogy nem ő a világon a legfontosabb. Ha azt gondoljuk, hogy ez nem számít, mert a mi szeretünk óriási, akkor később ne csodálkozzunk azon, hogy senki nem adja át a helyét a buszon, még akkor se, ha kis híján feldobjuk a pacskert, ha az utcán hagynak bennünket eszméletlenül heverni, ha balesetnél senki áll meg segíteni. Mi neveljük őket ilyenné, mondván, jaj ez a csúnya táradalom, meg a rossz emberek, meg az elvárások, de te drágám csak pihenj, gépezz folyamatosan, majd én megveszek neked mindent, amire ránézel. Mi vesszük el a vágyaikat, hiszen azonnal teljesítjük őket, halmozzuk el feleslegesnél feleslegesebb dolgokkal, csak azért, mert épp tehetjük. No meg azért, mert félünk nemet mondani. Mi nézünk csúnyán azokra, akik rá mernek szólni a rendetlen, cukrászdában, boltban rohangáló neveletlen gyerekünkre.
A gyereknek szüksége van határokra, jó és rossz élményekre, tapasztalatokra. Meg kell tanulnia várni, türelemmel lenni, nekünk meg azt, hogy leszereljük, ha nyafog, ha követelőzik, ha netán jelenetet rendez. Nem a gyerekek lettek rosszabbak az évek során, hanem a nevelés, azaz a nem nevelés alakította őket. És ez a folytonos sajnálat meg kímélet. Mintha legalábbis bányákban dolgoznának egész nap, és még éheztetnék is őket.
Annak, amit most csinálunk, később keserves következményei lehetnek. Szemünk fénye nem akar majd dolgozni, mert az unalmas és fárasztó, no meg nem lehet vele sokat keresni. Nem akar majd segíteni, ha öregek leszünk, mert nem tanítottuk meg a tiszteletet, a gondoskodást nekik, hiszen a cselédjeik voltunk, mondván, amíg mi élünk, nem lesz hiányuk semmiben. Viszont az örökélet vizét még mindig nem találta meg senki. Felnő egy életképtelen nemzedék, aki nem rendelkezik tenni akarással, becsvággyal, felelősséggel és egyszer majd azt látjuk döbbenten, hogy nem lesz orvos, szobafestő, tanár, buszsofőr, mert ezek macerás munkák. A médiában azonban nincs szükség tíz- meg százezer díszcelebre, akik életvezetési tanácsokat adnak, és arra biztatnak bennünket, hogy éljünk kedvük szerint, mert ha nem tesszük, akkor lúzerek vagyunk. Hol lesz nem sokára egy jó cipész, pék vagy cukrász? Ennyi influencerre, divatbabára, informatikusra nincs szükség, ez biztos.
Viszont áramot később is be kell vezetni, házakat kell tervezni, építeni, és a szöget se veri be helyettünk a mesterséges intelligencia.
Engedjük szemünk fényét esni, kelni, tévedni, szenvedni, sírni, mert ez is a mindennapok része.
Kép forrása: Pinterest
