A sors új lapokat oszt – 10. rész

“Lehet, mégis el kellene mondanom Ákosnak. Még időben, amíg bele nem bonyolódunk a dolgokba. Joga van tudni… mi van, ha el sem fogad így? Ki kell ezt is deríteni, amíg még nem késő.

Bár tudta, hogy máris késő… Szerelmes Ákosba.

A sorozat további részeit itt olvashatod

Éjjel hosszabban írogattak egymásnak Ákossal, de ilyenkor valahogy nem ment a mélyebb beszélgetés, csak úgy heccelték egymást, meg felületes témákat tárgyaltak. Mondjuk, abban megállapodtak, hogy szombat délután az Állatkertben fognak találkozni. Ez egyszerre volt vicces és megint csak sorsszerű: mert hát ki randizik egy állatkertben, gyerekek tucatjai között… ugyanakkor meg tök jó, hogy mindketten szeretik az állatokat – no nem megenni, hanem megismerni és simogatni.

Délelőtt a plázában mindent elintézett, amit Ajának ígért, a csekkeket is meg az előfizetés-lemondást is, így nyugodtan hívta fel, hogy elújságolja: minden oké, ügyei el vannak rendezve. Délutánra egészen jó idő lett – mintha az égiek biztosították volna a kellemes hátteret ehhez az újabb találkozóhoz – ezért egy sima pamutruhát és egy kis farmerkabátot vett fel, meg persze a kedvenc piros Converse csukáját. Ákos a kapu előtt várta: megbeszélték azt is, hogy tömegközekednek, hisz csak néhány megálló az Állatkert.

 
 

– Este megvettem a jegyeket online – így sorba sem kell állnunk, és a nyomtató papírral sem szennyezzük a környezetet – magyarázta Ákos.
“Hmm tudatos a kis drágám… egyre több a közös pont, ez jóóó.” – gondolta magában, miközben a férfi kissé kiszáradt ajkait bámulta.
– Tök jó – mondta ki hangosan.

Úgy tűnt, az Állatkert igazából csak egy pazar díszlet volt: szép környezetben sétálgattak ugyan, de legfőképpen egymást bámulva csevegtek. Persze, egy-egy kedves jószág előtt hosszasan elidőztek, és ahol csak engedték, adtak nekik a zoo csemegéből… de közben azért átbeszéltek több fontos dolgot, iskolák, család, külföldön töltött hónapok… első meló egy helyi gyorskajáldában… elhagyott esernyők és papucsok… mindezt persze széles vigyorral, jókat kacagva a közös pontokon.

A nád mögül előbújó kiskacsák mindkettejüket lenyűgözték.
– Olyan aranyooooos, neem? – kérdezte Sára olyan affektálva, mintha csak egy hatéves kislány volna.  – Naaa, mondd már, hogy aranyoooos – cukkolta tovább a férfit.
– Aranyos, na. Hagyjál már – vörösödött el Ákos, de nem azért, mert nem akart cukiskodva beszélni, hanem, mert észrevette, milyen édesen bámulja őt a lány.
– Nekem nem lehetnek kiskacsáim – mondta hirtelen őszintén és koroman a lány.
– Na, hát fura is lenne, ha a lakásban totyogna vagy négy, a konyhán át a nappaliba! – röhögött fel Ákos.
– Nem úgy értem. Nem tudok szülni – meredt rá a férfire.
– Ömm, hát, sajnálom. De manapság az orvosoknak szinte nincs lehetetlen… – hebegte Ákos, mert egy kicsit korainak és soknak tartotta ezt a vallomást.
– De, az én esetemben lehetetlenség volt megmenteni a… szóval, nincs esélyem vérszerinti gyermekre – mondta nyersen, visszanyelve egy torkán akadt gombócot.
– Akkor majd örökbe fogadunk – vonta meg a vállát a férfi, miközben elöntötte a forróság… Ő eddig azt gondolta, nem érdemli meg, hogy társa legyen, és jobb, ha nem örökíti tovább nyomorult múltját, azaz egyedül képzelte el a jövőt… Most meg itt van ez a lány, és arról beszélnek, hogy örökbe fogadnak egy gyereket. 

Úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon találnak: egyszerre volt ez az egész fura, jó, fájdalmas, felszabadító és rettenetesen sok. Évek óta nem élt ilyen érzelmi turbulenciában. Nem ehhez volt szokva.

Hazáig sétáltak szótlanul. Néha össze-összeért a karjuk, akkor egymásba kapaszkodtak, aztán valahogy mégis elengedték egymás kezét… aztán megint megtalálták. Mintha maguk sem tudták volna, mit akarnak a másiktól. Pedig már nagyon tudták.

A kapu felé közeledve már az sem volt kérdés, ami a múltkor… hogy lesz-e búcsúpuszi.

Ákos a lány felé fordult és a tenyerébe simította Sára vékony, szép arcát.
– Jó volt veled, kacsamama – súgta mosolyra húzva a száját.
– De bolond vagy te… – nevetett fel ő.
– Lehet, hogy az vagyok, de szeret… öööm, szeretnélek még jobban megismerni és veled… – az utolsó szó már felesleges volt – vagyis, igazából az összes. A csókjuk mindent elmondott helyettük.

Előző rész
Következő rész

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here