A sors új lapokat oszt – 11. rész

Ákos a lány felé fordult és a tenyerébe simította Sára vékony, szép arcát.
– Lehet, hogy az vagyok, de szeret… öööm, szeretnélek még jobban megismerni és veled… – az utolsó szó már felesleges volt – vagyis, igazából az összes. A csókjuk mindent elmondott helyettük.

A sorozat további részeit itt olvashatod

A “jókor jött” hosszú hétvége (bár, mikor jön rosszul egy hosszú hétvége, nem igaz?) és a közelgő ünnepek miatt egy jó ideje nem volt közös kispénteki iszogatás – már hiányzott is neki nagyon. 

Nyilván, azért is, mert szerette volna megmutatni minden számára oly fontos embernek, hogy Ákossal immáron egy párt alkotnak… de persze azért is, mert szerette a barátait. Minden egyes fiúhoz és lányhoz valami nagyon fontos szál kötötte: a bajtársiasság és a feltétlen szeretet. Nem csak “sima évfolyamtársak”, vagy azonos hobbyt űzők voltak ők – nehéz sorsukból erényt kovácsoló kis csapattagok voltak mindannyian, talán ezért is tartott hosszú évek óta a barátságuk. Eltéphetetlen köteléküket féltették minden “betolakodótól”, pedig kár volt ezen aggódniuk: a barátok-barátnők-szerelmek mind jól és könnyen beilleszkedtek a baráti társaságba.

 
 

Szóval, nem parázta túl: Ákost már úgyis megszerette mindenki, most csak annyi lesz az új vonal, hogy ők ketten összejöttek. Az egykori gyermekotthonos, majd nevelőszülőnél felcseperedő, ma már csecsemőosztályon dolgozó lány, és tragikus balesete óta emberek tucatjain segítő informatikus és tehetséges fotós srác. Tök jó páros, nem?

Dúdolgatva járt fel s alá a lakásban: készült a valahogy mindig vidámra sikeredő, könnyed, iszogatós estére, amelyet szerelmével, Ákossal tölthetett, és amelyen bemutathatta barátainak szíve választottját. A nemrég felfedezett, és bevált kis bár, ahol találkoznak, csupán néhány villamosmegállóra volt. Ezért is mert csini ruhát és magassarkút felvenni – úgyse kell sokat sétálnia.

Ákossal megbeszélték, hogy csak a bár előtt találkoznak – nem lövik le a saját poénjukat, hanem majd ott egyszer csak adnak egymásnak egy csókot, hadd lepődjenek meg szeretett barátaik. Jó, hát nem olyan egetverő poén, de nekik nagyon tetszett.

Annak ellenére, hogy nem rohant – pláne, hogy magassarkúban nem is tudott volna – úgy sikerült felpattannia a villamosra, hogy az majdnem rácsukta az ajtót. Érezte, hogy mégsem ezért dobog olyan hevesen a szíve. Nagy nap volt ez a mai, legalább olyan fontos, mint amikor majd Ajának mutatja be Ákost. Zitával és Kálmánnal egyszerre érkeztek meg, csak ők az ellenkező irányból jöttek. 

Nagy öleléssel köszöntötték egymást, aztán szedték a lábukat, hogy átérjenek a zebrán. Amint befordultak a sarkon, azonnal megpillantották a bár előtt ácsorgó Sanyát, és… és egy vele szemben, nekik azonban háttal álló lányt. Réka volt az. A nemrég Pestre költöző, elveszett lány, akinek segített párszor eligazodni a fővárosban, és aki pár évvel ezelőtt egy tragikus balesetben elvesztette a szerelmét… Ákos miatt.

Ezt. Nem. Hiszem. El.– mondta félhangosan, miközben ólomlábakon közeledett haverja, Sanya és egykori edzőtársa, Réka felé – akit persze a kínos jelenet óta nem látott a teremben, és nem is írtak egymásnak…
– Sziasztok? – nézett kérdőn Sanyára. A srác és Réka is zavartan pislogott.
– Ezt a meglepetést – nyögte ki végül Rékára nézve. „Úgy tűnik, ma nem Ákos meg én leszünk a legnagyobb attrakció” – gondolta magában.
– Na, szia, Sára. Tudom, erre most nem számítottál… De az van, hogy… Szóval, Réka később nyilván elmagyarázta nekem, mi volt az a jelenet pár hete itt a bárban. De a helyzet az, hogy én erről semmit sem tudva, amint megláttam veled, azonnal éreztem, hogy tetszik nekem, hogy meg kell ismernem. Erre persze akkor nem nyílt lehetőség, mert elrohant… mondtátok itt a nevét, meg is találtam az ismerőseid között… és írtam neki – csapott bele Sanya az elmúlt hetek történéseinek elmesélésébe.
– Réka először hallani sem akart róla, hogy ebbe a baráti társaságba kerüljön, ahol az egykori szerelme gyilkosa… – fűzte tovább a szálat Sanya.
– Nanana! Ákos nem gyilkos. A baleset az baleset. – csattant fel azonnal, hogy megvédje Ákost. 
– Jó, érted. Erre nincsenek korrekt szavak. Szóval, nem akart velem találkozni, nehogy újra találkoznia kelljen Ákossal…– mondta Sanya.
– De aztán úgy alakult, hogy… szóval, összejöttünk, és annak ellenére, hogy csak pár hete vagyunk együtt, úgy érezzük, ez valami nagyon jónak a kezdete… – tette hozzá Réka. 

Mire befejezte a mondatot, Ákos is megjelent, és gyakorlatilag odagyökerezett a járdára, amikor megpillantotta Rékát és a kezét szorongató Sanyát.
És még azt hittem, mi okozzuk ma az igazi meglepetést! – mosolyodott el Sára, és hatalmas puszit nyomott Ákos ajkaira.
– Hogy mi van? – kérdezte szinte egyszerre Zita és Kálmán, mint akik ma már több meglepetést nem tudnának befogadni.
– Ti is összejöttetek? Ahhoz képest, hogy Ákos soha senkivel nem… – hadarta Kálmán, de Zita beléfojtotta a szót.
– Ömm, hát, akkor erre inni kell, menjünk be!

Réka és Ákos távolságtartó pillantást vetettek egymásra, és egyáltalán nem voltak meggyőződve róla, hogy nem miattuk fog-e felrobbanni a jól összeszokott banda… Az este azonban jól sikerült, a kezdeti feszültség oldódni látszott, így, mire elbúcsúztak egymástól, már arra gondoltak: talán tényleg nincs a Földön olyan viszály, mely ezt a kis társaságot, ezt a valóban összetartó szövetséget felbonthatná…

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here