A legtöbb szülő azt hiszi, hogy neki kell, és messzemenően joga van kijelölni a gyereke útját. Úgy hiszi, hogy a szülővé válás azt is jelenti, hogy utat kell neki mutatni. Néha mindenáron. Sokan olyan tudatossággal vállalnak gyereket, hogy már a fogantatástól a szülés pillanatáig tartó várakozásban eltervezik, hogy milyen sorsot is szánnak a gyereküknek. Az elsődleges a célok között szokott szerepelni az, hogy neki ne az az élet jusson, ami a szüleinek. Legyen jobb, érdekesebb és izgalmasabb! Kapjon meg mindent, amit a szülei nem! Éljen át naponta csodákat! Ez persze lehetetlen elvárás önmaguktól, a lehetőségektől és a gyerektől is.
Sokan hajlamosak elfelejteni azt az egyszerű tényt, hogy ahhoz, hogy ők most azok lehessenek, akik, szüleik is hozzájárultak. Bár rögös utat tettek meg, mégis jó esetben megerősödtek, megtapasztalhatták a határaikat, a korlátaikat és szembesültek azzal, mire képesek valójában. Nem kell feltétlenül azt gondolni, hogy a felnőttségen át a szülői léthez vezető út rossz, mert sok negatív tapasztalattal járt. Való igaz, hogy a régebbi korok szülői társadalma nem a maihoz mérte az elvárásait, és valóban több terhet tett a gyerekekre, mint manapság. Azt is pontosan tudjuk, hogy az elvárások mögött gyakran lapult szigor és keménység. Néha indokolatlanul nagy. Ezek okozhattak töréseket és nehezen gyógyuló sebeket. Sokan érezhetik a mai felnőttek közül úgy, hogy kevés szeretetben volt részük, mert a háború utáni nemzedék valószínűleg az átélt sokk hatására nem mutatta ki túl gyakran a gyermekek felé irányuló érzéseit. Sokkal többet közvetített az elvárásokból és abból a törekvésből, hogy az élet keménységére akart nevelni.
Ők átélték a háború és az azt követő társadalmi problémák okozta szörnyűségeket. Tudták, hogy a gyerekeiknek meg kell erősödniük ahhoz, hogy kibírják azt a lehetetlennek tűnő borzalmakat, ha egyszer a történelem megismételné önmagát. Az is meglehet, hogy a szülők maguk is kevés odafigyelést, törődést kaptak, így nem tudtak sokat tovább adni.
Ma már ez nehezen kimutatható, de az bizonyos, hogy nagyszüleink, szüleink edzettebb lélekkel vágtak neki az életnek, mint a mostani nemzedék.
Nem szeretném azt állítani, hogy lelkileg gyötörni, kínozni kell mindenkit, hogy erősebb felnőtté váljon, csak arra szeretnék utalni, hogy azok a történések más embert faragtak a gyerekekből, mint a mostaniak.
Ami nem változott az idők során, a tény, hogy szülők szeretik eltervezni a gyerekük életét és irányítani is azt. Ha kell, erőszakkal vagy más, nem épp tetszetős ráhatással. Beszélhetünk itt erős érzelmi zsarolásról is.
A mindennapok, amelyek a gyerek számára a gyerekkorának gyorsan múló napjai, a felnőttnek egy terv részei. A megtervezett életek legfőbb jelzései a különóra-hegyek.
Az ovis tanuljon csak angolul, de sportoljon és a néptánc sem rossz. Pedig az ovisnál az lenne a legjobb, ha magyarul tudna, és játszana homokban. Ha kijátszaná magából az örömöt, bánatot és a feszültséget. Ha tudna játszani… Ha az érzelmeinek kifejezése természetes lenne és a dühét, frusztráltságát nem vezetné le a társain.
A kisiskolások nagy része sem tesz mást, mint egyik szakkörről a másikra sodródik. Tanuljon csak nyelvet, hisz az oviban már elkezdte és még élvezte is! Természetesen a mozgás is nagyon fontos, de a sport keretein belül, és ha van valamilyen affinitása, akkor kézműveskedjen, mert ezek később kifizetődnek. És még sorolhatnám… Ez a terv, amit sokan véghez is vitetnek. Sokan a gyereküket egy jól kamatozó értékpapírnak tekintik, és megmagyarázzák a törekvéseiket azzal, hogy a javát akarják, hiszen ma már létfontosságú a nyelv, a sport és a furulyaóra is. Valóban az, de nem mind egyszerre. Hol marad a szabadság, az önfeledt játék?
A szülők jelentős hányada csak a jövőben gondolkozik. Legyen jó sulija a gyereknek, kerüljön be menő gimnáziumba! Ez lebeg a szemük előtt. De a gyereknek is csak az az egy gyerekkoruk van. A napok számukra is ugyanúgy múlnak, ahogy mindenkinek. És nem térnek vissza. Így a gyerek nem tesz mást, csak teljesít. Rohan egyik óráról a másikra, mert ő az, akitől elvárnak. Ez nem is lenne baj, csak ne ennyit. A másik véglet az, akitől meg semmit. Aki csak úgy létezik, lézeng, mert világra hozták.
Egy idő múlva, ha a gyerek elfárad, kiég. Semmit nem akar csinálni, és egyre szemtelenebb lesz, tiltakozik az ellen, amiben addig jó volt. Ez jellemzően a kamaszkor kezdete. Nem találja önmagát és nem látja értelmét az addigi tevékenységeinek. Hatalmas erőkkel lázad. Ilyenkor az otthoniak megdöbbennek, mert az addig szorgalmas, igyekvő csemete elkezd önmagára figyelni és nem biztos, hogy azokat a vágyakat szeretné teljesíteni, amiket a szülők ráerőszakolnak. A szülő teljes tanácstalanságban nézi a folyamatot, és azt látja, hogy a befektetett munka és a pénz is elvész. Ekkor következik be az eltávolodás.
A szerető család, ha nem akarja elveszíteni a gyerekét, engedni kényszerül. Meg kell érteniük, hogy a „vendég” a háznál nem kívánja tovább a terelgetést, mert nem erre van szüksége is és a vágyai is mást jelöltek ki neki.
Szülőként, ha okosak próbálunk maradni, akkor megengedjük a gyerekünknek, hogy a saját útját járja. Elfogadjuk, hogy a járatlan út nem biztos, hogy tetszik nekünk és tudatosítjuk magunkban, hogy a gyerek élete a gyerek élete. Nem a mi felelősségünk, hogy legyen belőle valami, valaki. Csak egy bizonyos fokig. Ne a mi sorsunkat erőltessük rá! Ezt sokan nem, vagy hosszú harc árán tudják csak megérteni.
Pedig legyen az kisgyerekkor vagy a kamaszság nehéz időszaka, egyetlenegy feladatunk van: szeretni, támogatni a gyerekünket. Figyelni rá, meghallgatni és segíteni a céljai elérésében, még ha azok a miénkkel ellentétesek is. Ha ezt meg tudjuk valósítani, akkor elmondhatjuk, hogy talán jó úton vagyunk a szülővé alakulás buktatói közt.
Kép forrása: Pinterest