Összevesztünk. Jobban, mint máskor. Anya sírt, rólam kiderült, hogy egy hálátlan kis dög vagyok, akiért bár mindent megtesznek, semmi se jó neki. Tényleg semmi, hiszen most kaptam egy elektromos rollert, meg születésnapomra vásárlási utalványt, mondván, velem már nem lehet elmenni shoppingolni, kibírhatatlanul válogatós vagyok. Igen, az vagyok, főleg, ha rám akarják tukmálni a tavalyi trendet, hogy aztán jót röhögjenek rajtam a többiek. Anya nem bírja felfogni, hogy az ízlésünk különböző, és azt abszolút nem, hogy nem vagyok ovis. Még véletlenül se akarom felvenni, amit rám tukmál, mert pocsék az ízlése, és különben is én akarok magamnak farmert választani, nem beszélve a pólókról. Mégse emiatt veszekedtünk. Tizenkettő múltam és ő úgy szórja tele a Facet a képeimmel, mintha dedós lennék. Régen, amikor még ostoba kisgyerek voltam, nem tudtam tiltakozni, ezért mindenki látja a „cuki” fejemet a homokozóban, evés közben és bárhol a világban. Kb. egymillió fotó van fent rólam a világhálón, és hiába kérem, hogy ne tegye, akkor is csinálja.
Napokkal ezelőtt Dani, igen, az a Dani, az iskola sztárja, rátalált egy bilizős fotómra, és teleröhögte vele a folyosót. A haverjai azóta bilis Lujzinak gúnyolnak, mert anya azt írta kép fölé. Nem számít a nevem, a korom, én magam se számítok, mert az összes családi képünket, apám nagy hasát, anyám undorító ruháit, sőt a húgom bután vigyorgó fejét is minden ember megcsodálhatja a világon. Közel nyolc milliárdan tudhatják, hol nyaralunk, mit eszünk, milyen a kertünk, a virágaink, szoktunk-e társasozni vagy épp járunk-e klotyóra. A házunk minden szegletét ismerik már, mert fent vannak a felújítás előtti és utáni képek, persze mindegyiken ott vagyok én vagy a hülye hugi, de láthatják apát focizni, anyát meg háromemeletes tortát sütni. Én nem akarom, hogy a családunkat minden ember ismerje és kövesse. Gyűlölöm, hogy milyen édidbédi voltam maszatos fejjel, micsoda ócska rongyokba kényszerítettek, és a hajamat meg úgy fogták össze, hogy minél idiótábbnak látszódjak. Ők úgy mondják, aranyosnak.
Ma az ofő azt mesélte, hogy vannak olyan emberek, akik leszedik mások fotóit, gyártanak maguknak egy új családot jó esetben, vagy épp azokat nézve… Szóval azt csinálják. Engem lesve, a kilencévest vagy engem hatévesen a strandon félrecsúszó bikiniben…Undorító és aljas! Szemét, rohadt, beteg állatok. Elmeséltem anyának, de azt felelte, ez nem Amerika és ő csak büszkeségből teszi. Szeret minket és meg akarja mutatni a világnak, mennyire szép családja van. Ekkor már nagyon haragudtam. A világot nem érdekli a mi családunk, mert nekünk is egy fejünk és két lábunk van, nem nőtt ki egy harmadik, és házban lakunk, sírunk és utálkozunk, ahogy mindenki más. Szemmel láthatóan nem hatottam meg, és azt az undok mondatot mondta a legvégén, amit szívből gyűlölök: majd megérted, ha nagyobb leszel. Mit? Ugyan mit kellene azon megértenem, hogy az életem, az életünk nem tartozik másra? A Fb nem fotóalbum, és ne csámcsogjon rajtam az az undorító öregasszony a sarokról, aki a múlt héten a boltban annyit mondott, hogy látta, milyen gyönyörűek a muskátlijaink, és nem tudom-e, milyen tápot használunk? Nem, bassza meg, nem tudom, és nem is akarom tudni, ahogy azt se akarom közölni, hogy milyen kocsink van, hányszor megyünk el wellnessezni, vagy hogy milyen volt a szülinapom. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Erre mondják a szüleim, hogy a kamaszkor nehéz és szörnyű, és rettegnek tőle. Én viszont attól, hogy mi jön még. Nem merek kimenni az udvarra a suliban, mert attól félek, hogy belebotlok egy nyolcadikosba, aki Dani tesója, és majd odalök nekem valami gusztustalant. Mindenki azt harsogja, hogy a világ megváltozott, de tulajdonképpen nem érdekli őket, hogy mennyire és hogyan! Fel nem fogom, hogy szüleim, akik állítólag értelmes, érettségizett felnőttek, miért akarnak kitenni engem és majd a húgomat is mások bántásának?! Kitől kérjek segítséget a saját magam védelmében a saját szüleim ellen? Ki fogja megértetni velük, hogy amit tesznek, nemcsak szánalmas, még káros is?
A veszekedés után elrohantam a barátnőmhöz, aki nem messze lakik. Ő megértett. Nem kellett neki sokat magyaráznom, elég volt, hogy látta, bőgök, mint az állat. Az ő anyukája azt javasolta, beszéljek anyáékkal újra, de higgadtan és tárgyilagosan. Hogy tudnék, amikor meg se hallgatnak, mert én csak egy nyafogós kisbaba vagyok szerintük, nem beszélve arról, hogy ők kezük-lábuk törik, hogy nekem mindenem meglegyen?! Csak a nyugalmamra nem gondolnak. Arra se, hogy mindez fáj nekem. Arra végképp nem, hogy megaláznak. Nekik sokkal fontosabb, hogy megmutassák másoknak, milyen nagyszerű szülők és hogy mire vitték az életben. Róluk szól az egész, nem rólam. Tizenkettő vagyok, nem három. Felfogtam, megértettem, hogy úgy érezték, ez a helyes, de könyörgöm, szedjék le a képeket! Tudom, hogy ha már kint voltak a neten, akkor annyi, de legalább ne jöjjön szembe azonnal egyik barommal se, ha nem az a célja, hogy keresgél.
Más lett a világ, szajkózzák ezredszerre is, de megnézném őket, mit szólnának, ha mások látnák, hogy apa hogyan alszik, anya hogyan fest reggel, és fiatalkorukban hogyan ittak meg hánytak. Meg szexeltek a házibulikban fűvel-fával. Ezt se magamtól tudom, hallottam, amint anya erről fecsegett Andival, a barátnőjével. Esküszöm, kitenném, kiírnám, ha volna mit. Ha csak egyetlen felvétel is lenne. De abban a világban nem volt, és ők nem is tudták, milyen szerencsések bizonyos szempontból.
Luca mamája állítja, hogy nekem kell beszélnem a szüleimmel, hiába kérem, hogy tegye meg helyettem. Gyáva, ahogy mindenki más. Azzal védekezik, hogy nem szólhat bele mások életébe, pedig szimplán nem akar. Milyen álszent és képmutató mindenki! Gond nélkül magamra hagynak, apa se segítene, mert ő még fél is anyától. Jobb a békesség, mondaná, tudod, hogy anyád nem akar neked rosszat. Ja, persze. Ha így lenne, megértene.
Nincs más választásom, szólnom kell neki újra, vagy feltöröm a gépét, és letörlök mindent. Ez csak azért nem jó, mert előbb megöl, utána képes felrakni mindent megint. Marad az A verzió. Utálom, hogy kérlelnem kell valami miatt, amit egy józan anya belátna. Vagy mégsem?
