Legtöbbször semmi különös nem történik velem, ha találkozom valakivel. Megkapja, amit akar, fizet, és én otthagyom, hadd pihenjen ki engem. Ezeket szeretem a legjobban, mert nincs zűr, elvárás, és pontosan aszerint cselekszik, amit ígért.
A férfiak nem akkora ászok az ágyban, mint hiszik. A legtöbb gyors és unalmas, de vannak kivételek. Elvétve. Inkább az egójuk nagy, és a legveszélyesebb az a fajta, aki elégedetlen önmagával, ezért másokon akarja kiélni hatalmi vágyait. Magyarán meg akarja mutatni, hogy megtehet bármit, de persze csak a zárt ajtók mögött. Én, az Eladó azonban ismerem a fajtáját. Már látom a szemén, hogy mire készül. A megkötözős játékokban is csak azért vagyok benne, mert mindig van nálam kés, és nem gond elrejtenem, mielőtt a fickó úgy dönt, játszana egy kis ócska játékot, amely már nem is trendi. Valóban gyors vagyok, ha ilyesmiről van szó, és amikor megdicsérik izmos lábam van, nem sejtik, hogy erő is van benne. Tudom, hogyan kell használni és nem is félek egyetlen állatól sem, de eddig ilyesmire nem is volt példa. Egyetlen alkalommal borult csak el az egyik Vevő agya, ami valamilyen szernek volt köszönhető, de akkorát rúgtam a lába közé, hogy összegörnyedt, és mozdulni sem tudott. Senki nem hinné, de másnap küldött egy csokor rózsát, mondván, ő nem olyan, mint amilyennek előző este mutatta magát. De pontosan olyan, gondoltam magamban, és soha többé nem mentem el hozzá. A rózsáját meg dugja fel magának. Ha nem lettem volna résen, ki tudja, mi lett volna velem, talán még meg is fojt. Aki be van állva, nem tudja, mit csinál.
Viszont ennél sokkal rosszabb az volt, amikor egy tehetős vállalkozó pökhendi fia az első találkozó után belém szerelmesedett és eldöntötte, hogy levesz a lábamról. Mivel nem tudta, nem tudhatta a címemet, többször hívott magához, és kezdett egyre több ajándékot venni, majd drága éttermekbe cipelt, és a végén megvallotta, hogy nem tud nélkülem élni. Eszemben sem volt nevetni rajta, egy férfi se viseli jól a gúnyt. Elmagyaráztam neki, hogy eszébe se jusson engem választani, mert én nem az a nő vagyok, akit belém lát. Esküszöm, tele volt romantikus elképzeléssel velem kapcsolatban, és fűt-fát megígért, ha felhagyok a munkámmal, és a kedvese leszek. Ez nem A kaméliás hölgy c. dráma, közöltem vele, de nem értette. Persze, mert alulművelt volt, és szerencsétlen, de azt gondolta, hogy tőlem szerelmet is vehet.
Egyik nap gyémántkarkötővel lepett meg. Láttam, hogy iszonyú értékes, és gondolkodtam azon, elfogadjam-e, végül nem mentem bele. Életem legjobb döntése volt. Amikor eljöttem, menten felhívta a rendőrséget, és azt mondta nekik, hogy tolvaj vagyok, kifosztottam őt, és csapjanak le rám, mert nálam van az ékszer. Azóta se tudom, hogyan tudtak utolérni olyan hamar, de villámgyorsan megállítottak az Andrássy úton. Úgy fékezett le mellettem a rendőrkocsi, mintha tényleg bűnöző lennék, és rajtaütést terveznének.
Az egyik kopasz, hájas fakabát kirántotta a kezemből a táskámat, és tartalmát az ülésre szórta. Alig volt benne valami, egy találkozóra sose viszek semmi különös dolgot, max. púdert, rúzst, zsebkendőt meg kotont. Még telefont se. Lefürödve megyek, illatos vagyok, néha parfüm is van nálam, egyébként meg semmi szükségem arra, hogy többet tudjanak rólam. Természetesen nem volt nálam a karkötő, de a rendőr közölte, hogy vegyem le a melltartóm, mert biztosan abban rejtettem el. Felnevettem, de nem vette a poént. Kicsatoltam, és megmutattam, hogy derekam felett véget érő topomból nem esik ki semmi, és még a bugyimban se tárolok gyémántokat. Dühösek lettek a társával, és azonnal felhívták a Vevőt. Amit hallottak, nem igazán tetszett nekik. A matrac alatt meglelték a karkötőt. Noná, hiszen én dobtam az ágyra, biztosan lecsúszott valahogyan.
– Vigyázz magadra! – szólt rám ekkor a pohos hasú, mintha köze lett volna hozzám. Legszívesebben mondtam volna egy cifrát, de csak bólintottam.
– Vigyázok! – feleltem mosolyogva.
Ez annyira meglepte, hogy nem jött ki hang a száján. Úgy képzelte, közönséges leszek, káromkodok és majd leszólhat. Az udvariassághoz nem volt szokva, az olyan lányok részéről végképp nem, mint én.
Ettől kezdve bármit is tett a srác, én kerültem, még akkor se mentem fel hozzá, amikor tripla árat ígért, pedig éppen pénzszűkében voltam. Azt felelte, sose látott ilyen önérzetes Eladót. Hát akkor ideje volt találkoznia velem, feleltem, és letiltottam a számát. Még párszor hívott idegen telefonokról, de mindannyiszor hárítottam. Csak annyit mondtam: gyémántkarkötő, és már békén is hagyott. Lehet, hogy azért tette, mert valóban kedvelt? Mármint azt, hogy nem üvöltött velem, nem fenyegetőzött, és eszébe se volt megígérni, hogy rám küldi újra az embereit. Úgy gondolom, szerencsém volt vele. Vagy szerencsém volt, hogy így megúsztam. De volt, amikor elhagyott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
