Blue Palace – 8. rész – Enikő titka

“Mielőtt lecsukódott volna a szeme, eszébe jutott, hogy sem a srác vezetéknevét, sem a telefonszámát nem tudja. És arról is elfeledkeztek, hogy megbeszéljék, találkoznak-e másnap vagy valaha.
Nem valaha, nyugtatta magát a lány. Holnap! Azaz már aznap, csak múlna gyorsabban az idő…
Azzal lecsukódott a szeme és nem hallotta, hogy egy rakás üzenete érkezett.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A kora hajnali napsütés azonnal felébresztette Vikit. Még nem volt tikkasztóan meleg, de a világosság nem hagyta aludni. Ahogy kipattant a szeme, azonnal elmosolyodott.

De jó kis este volt, gondolta széles vigyorral. Vajon mit fog szólni Enikő a gyors kalandjához? Szó mi szó, nem sokáig kellett várnia egy kellemes bódulatra. Azért igyekezett kordában tartani az érzelmeit, mert az mégsem járja, hogy az ember lánya hajnalok hajnalán ész nélkül ábrándozzon! Nem volt már kamasz, aki fejetlenül engedi érzelmei hullámzását. És az sem biztos, hogy a találkozásnak lesz folyatása.

 
 

A telefonja után nyúlt és látta, hogy Luca kereste, de nem hallotta. Aztán egy rakás üzenetben faggatta. Egyetlen szóval sem írta, hogy apjuk egyszer is faggatózott volna nála. Nem, baj, legyintett, talán így még jobb is. Elvégre valóban nem kisgyerek, aki megszökött otthonról tarisznyával a vállán. Huszonnégy éves, dolgozó nő, aki tudja, mit akar. Legalábbis ezt remélte. A másik üzenet-halom azonban sokkal jobban felkavarta. Bekövetkezett, amitől titkon tartott.

Zsolt, az expasi mégiscsak észrevette őt. Az első két üzenetben még nagyon kedvesen érdeklődött, hogy volna-e kedve találkozni vele, de a harmadikban, amire szintén nem válaszolt, undok hangon kérdezgette, hogy mire vág fel ennyire és ő csak a régi barátságot akarta feleleveníteni, de ha nem, hát nem. Úgy döntött, nem válaszol. Minek magyarázkodna, udvarias nem akart lenni, bunkó meg pláne. Valamiért azonban érezte, hogy nem marad az egész ennyiben.

Álmosan magára kapott egy pólót és egy sortot és úgy érezte, a legjobb, amit most tehet, az a futás. Eszébe jutott, hogy most már van kulcsa, így könnyebb lesz a közlekedés, bár őt a mászás sem zavarta.

A tenger csendes volt és a semmihez sem hasonlítható sós illat azonnal mosolyra késztette. A futás azonban nehezebben ment. Végtelenül lusta volt aznap, vagy még nem tért magához, maga sem tudta. Egy biztos, nyolc órára olyannak kell lennie, mint a kisangyalnak, mert Éva asszony röntgenszeme átlát rajta és megkeresi a hibát ott is, ahol nincs. Nála viszont kezdő lévén, bőven lelhet.

A parton, ahol előző reggel Enikő pasiját látta meg, most a lány üldögélt és bámulta a vizet.

– Az isten szerelmére, te felváltva bérlitek ezt a szakaszt? – kérdezte Viki nevetve, de a lány csak kényszeredett mosollyal válaszolt.
– Hagyjalak békén? Vagy szeretnél beszélgetni? – kérdezte visszafogottabban.

Enikő felemelte a fejét és csak ekkor látta, hogy vörös a szeme. Valószínűleg órákig bőghetett, mert szemfestéke lefolyt, és mély árkok húzódtak a szeme alatt.

– Nem tudom – mondta. – Én egyáltalán nem tudom, mit akarok már.
– Dehogynem! Van még egy kis időm ma reggel, gyere vissza velem, és meséld el, mi történt!

Enikő engedelmesen feltápászkodott és hagyta, hogy Viki megölelje.

– Ekkora a baj?
– Az ekkora nem kifejezés. Még annál is nagyobb.
– Iván lelépett?

Enikő hallgatott. Viki előkotort egy zsebkendőt sortja zsebéből és átnyújtotta neki. A lány jó hangosan beletrombitált és fáradt szemekkel ránézve kibökte:

– Terhes vagyok.

Viki nem akart szörnyülködni, nem akart semmit sem mondani. Látta, hogy ez nem jó hír, és ezen nem volt mit kárálni.

– Iván tudja már?

Barátnője lehajtott fejjel baktatott mellette, és sokáig nem szólalt meg. A vaskapu szinte magától kinyílt, ahogy a hatalmas kerthez értek. A tenger csendben hullámzott tovább, nem sejtette, hogy egy kisebb tragédia tudója lett percekkel ezelőtt.

– Nem. És nem ez a legnagyobb baj.
– Éva néni?
– Igen. Mert az, hogy meg fog ölni, az a kisebbik rossz. Negyedik hónapban vagyok.
– A negyedikben? – Viki ránézett a lány hasára, ami épphogy gömbölyödött. Nem tudta elhinni. Enikő törékenynek és elesettnek tűnt. Saját boldogságát azonnal visszaszorította és elhatározta, hogy nem meséli el Zorant. Majd egy másik alkalommal, ha egyáltalán lesz rá miért elmesélnie.

– Nem vettem észre. Nem maradt ki a menzeszem. Nem volt semmi bajom. Csak mostanában éreztem furcsán magam, de meg sem tudtam volna magyarázni, hogyan. Vettem egy terhességi tesztet és akkor eldőlt… És az orvos is igazolta.
– Egyszóval nincs mit tenni? És mit gondolsz, Iván hogy fogadja majd?
– Az a baj, hogy tudom mit fog mondani! Sokszor tudtomra adta, hogy ő nem akar gyereket. És lehet, hogy én sem olyan apát akarnék a gyerekemnek, mint ő.
– Akkor ez az egész úgy borzasztó, ahogy van… És semmit nem lehet már tenni? Biztosan nem tudod elvetetni?

Amikor beértek a házba, Enikő úgy rogyott le a székre, mint valami elesett vándor. Tekintete félelmet sugárzott.

– Huszonkét éves vagyok… Nem akarok anya lenni! – kiáltotta kétségbeesetten. – Védekeztünk! Az a legszörnyűbb, hogy védekeztünk és mégis…

Viki átölelte és simogatta a haját. Nem tudott mit mondani. Minden szó erőltetettnek tűnt.

– Főzök egy kávét – nyögte ki végül. – Tudsz kávét inni?
– Igen, tudok. Mindent. Semmire nem vagyok érzékeny, bár az lennék, akkor előbb kiderül…

Ő vajon mit csinálna a barátnője helyében, ez járt Viki fejében, miközben vizet tett a kotyogósba.

Már megtörtént a baj, nem lehetett okosnak lenni.

– Mikor akarsz beszélni Ivánnal? – kérdezte, miután semmi jobb nem jutott az eszébe. Szörnyen tanácstalannak érezte magát és bántotta, hogy semmilyen tanácsot nem tud adni. Minden szava merő okoskodás lett volna.
– Nem tudom. Semmit nem tudok… Talán nem is fogok beszélni vele. Meg se mondom neki.
– Nem hiszem, hogy ezt el lehetne titkolni. Pár hétig még igen. Azt is csodálom, hogy anyukád nem vett észre semmit.
– Anya nem velem törődik, hanem a Blue Palace-szal.  Még azt se veszi észre, ha apa eltűnik napokra. Vagy nem érdekli. Neki csak az étterem létezik.
– Ezen csodálkozom, mert nem ilyennek tűnik…
– Akkor talán csak szerencsém volt eddig. Már semmit sem tudok. Azt viszont igen, hogy belehalok, ha Iván lelép, mert ő nem akar bennünket. És tudom, hogy ez lesz, ezen nincs mit töprengeni.

Erre megint sírni kezdett.

– Itt maradok egy babával, pedig nem voltam felelőtlen. Mit kezdek majd vele? Mi lesz a főiskolával? Ki fog vigyázni majd a kicsire?

Viki hallgatott. Millió kérdés, és válasz nem volt egyre sem. Mit mondhatott volna? Tényleg nem tűnt rózsásnak a helyzet. Az sem lett volna tökéletes megoldás, ha Iván marad, és akaratán kívül ráerőszakolnak egy házasságot gyerekkel együtt.

Csendben ültek egy ideig. Megitták a kávét, amikor Enikő az órájára pillantott.

– A francos francba! – kiáltotta. – Fél óra múlva kezdened kell, és nekem is dolgom van. Ne haragudj, hogy rád zúdítottam mindezt! Annyira kétségbe vagyok esve, hogy nem tudtam tartani a szám.
– Te bolond vagy! Hogy haragudnék? Majd még beszéljünk és hidd el, kitaláljuk, mi legyen! Kell lennie jó megoldásnak!

Enikő elfintorodott. Nem hitt ebben, de hagyta, hogy a szavak bekússzanak kétségbeesése mögé, hátha segítenek egy-egy pillanatra.

Elköszönt.

Viki nem túl boldogan lezuhanyozott, vizes haját hagyta szabadon megszáradni és fél óra múlva már ott állt a Blue Palace belső termében az eligazításon, amellyel a nap itt kezdődni szokott.

Lassan gyülekezett az aznapi társaság. Éva asszony tőle szokatlan vidámsággal lépett be az étterembe valakivel. Ez a valaki nagyon ismerős volt Vikinek. Nem azonnal, de rövid gondolkodás után beugrott neki: a srác a vonatról. Mr. Adidas.

Előző rész
Következő rész:

Blue Palace – 9. rész – Franco

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here