Tegnap még egy átlagos nő volt. Olyan, aki ha végigment az utcán, nem ültek galambok a verebekhez, ahogy József Attila megverselte. Csípője se ringott, tekintete inkább az aszfaltra szegeződött. De aztán történt valami, amitől a nő kivirágzott. Ez a valami természetesen a szerelem volt. A szerelem, amely vékony ecsetjével eltörölte a kopott vonalakat, újakat festett. A nő szemének színe megtelt fénnyel, termetét átjárta az öröm. Vajon mit tud a szerelem, hogy kiszínezi a világot, és nem hagyja, hogy szürke maradjon az ég, a fű, és minden virág a járda szélén? Mitől lesz a levegő édes, a reggel üdítően friss, és miért hiszi el az ember, legyen az nő vagy férfi, hogy a világ ragyogni kezd egy éjszaka után?
Tegnap még hitehagyott, szomorkás nőként lépett ki lakása ajtaján, behúzta az ajtót, fintorogva kerülte ki a fel nem szedett kutyapiszkot a park füvének szélén, ma pedig libbenő szoknyával, ruganyos lábakkal úgy vonult az állomás felé, ahogy csak az tud, akinek a vérét feltölti a szerelem kábítószere. Jó volt élnie, éreznie. Jó volt látnia, ahogy az emberek mégse annyira rosszak, idegesítőek, ahogy máskor, és az öleléseket, amelyeknek szemtanúja volt, nem találta már taszítónak.
Meglátta azt is, hogyan szereti anya a gyerekét, kamasz fiú a párját, idős férfi rég megszokott és újat adni, mondani nem tudó feleségét. Nem fájt már neki az a sok rossz, amivel máskor találkozott, mert észre se vette. Több lett, és ez a több nem volt mérhető kilókban. Ha így lett volna, akkor is szívesen vitte volna hátán, de főleg a szívén, és ebbe a súlyba nem roppant volna bele.
Ahogy a világ megszépült, úgy kezdett el újra mosolyogni, élni, és lenni ebben az elhasznált és számító valóságban. Már el merte hinni, hogy vannak boldog kapcsolatok, hűséges házastársak, szenvedélyes románcok, amelyek nem múlnak el könnyen és nyomtalanul. Lágy nevetés csiklandozta ajkát, fogainak selyme nyelvével érintkezett, és érezte a csók ízét, amelyhez foghatót nem érezhet senki más, csak aki szeret. A szerelem ízt, színt és világosságot vitt az életébe, és ezekből erőt merített a holnaphoz, és nem is távoli harmadnaphoz. A világ már nem tűnt barátságtalan helynek, hisz kiömlött a boldogság tintatartója, és a szivárvány minden színét terítette elé.
Csodálatos volt lélegezni, mert szeretett. Ezért a pillanatért odaadott volna mindent, ami lefontos volt neki. Csak őt nem, mert vele született az érzés, vele burjánzott, és a szenvedély magját bőven hintette szívének kopár mezején.
Tegnap még minden sivár volt, üres és reménytelen, de felkelt a nap, játékot űzött vele egy vadász, akinek prédájává önként lett. Nem véletlen, hogy a szerelmet felmagasztalják, gondolta. Új embert formál a régi, töredezett sziklából, és észrevéteti, hogy van miért ölelni, nevetni és boldognak lenni.
Hogy ez az érzés meddig tart, nem bolygatta. Ki adna erre jó választ? Percekig? Egy hétig, egy évig netán? Hogy utána mi lesz, nem számított, de most itt volt, megélte, megsimogatta, és szívének díszes polcára helyezte. Van valami az életben, ami ennél szebb, kérdezte csendes lüktetéssel a mellkasában, de a nemet nem várta meg, mert ahogy befordult a sarkon, meglátta őt, aki mosolygott, és oly szorosan ölelte, mint még soha senki.
Ennyi a világ, és ennyi benne egy nő és férfi. A sallangokat meg le kell fejteni, el kell hajítani messzire, mert nélkülük lesz tiszta minden érzelem és szépül meg sok bántó gondolat.
Kép forrása: Pinterest
