Annyira vártam ezt a pillanatot. Már a reptéren voltunk, de még akkor is szinte alig hittem el, hogy milyen közel vagyok, hogy eljussak bakancslistám első számú úticéljához, és végre felfedezhessem magamnak Japánt.
Nem csak a ruhákkal telepakolt bőrönd,-mert ugye Tokióban divatoznom kell- meg a nagy izgalom, de mellé még egy jókora aggodalom-csomag is velem tartott, hisz ez volt az első olyan utam, ami több volt, mint 1-2 óra, ugyanis egy évekkel ezelőtti kellemetlen repülőélmény okozta iszonyom miatt hosszú időkig nem is mozdultam ki a komfortzónámból, és csak a megszokott, rövid utakat vállaltam be. Fogalmam sem volt mire számítsak, de legfőképp azon filóztam, hogy miképp fogom kibírni ezt, mert amúgy sem bírok sokáig a fenekemen ülni, hát még, ha a felhők felett vagyok több száz méterrel….
Szóval aggályaimon felülkerekedvén, a párommal lelkesen beálltunk check-in sorba, én pedig percről percre jobban vártam, hogy végre feladjuk a nehéz kofferjainkat, utána pedig egy kávét iszogatva kényelmesen várjuk az első átszállásunkat Varsóba.
Mi következtünk.
Bőröndjeinket rátettük a szalagra, elővettük az útleveleinket, repjegyünket. Az ügyintéző hölgy egy kissé elidőzve, felváltva pillantott a repjegyünkre és a monitorjára. Elkezdtem fészkelődni, a tenyerem izzadt, ráadásul feszélyezett a mögöttem levő hosszú sor, türelmetlenül álló emberekkel.(Mi van mááár?) Aztán egyszer csak az idegtépő másodpercek után közölte, hogy nem vagyunk az utaslistán.
-De hát közvetlen foglaltuk a jegyeinket, és tegnap be is csekkoltunk, ez mégis hogyan lehetséges?-Kérdeztem.
A hölgy készségesen átirányított minket az információs pulthoz, ahol pedig azt tanácsolták, hogy hívjuk fel a légitársaságot.
Miközben a párom, Dávid a szokásos higgadtságával tárcsázni kezdte a megadott számot, addig engem már szinte felfalt az idegesség. Zokogtam, hogy a fene egye meg, mégsem jutok el az álomhelyemre, és csalódott voltam, mert már rá voltam pörögve erre a kiruccanásra.Gondolatok cikáztak a fejemben.
Miért pont most történik mindez…
Persze nem először fordul elő velem, hogy az életemben történő dolgok ravasz módon akkor rántják meg hátulról a copfomat, amikor nem számítok rá. Hogy pont akkor fagy le a gépem, amikor a tanárnak határidőre kellene elküldenem a tananyagot, vagy pont akkor van egy orbitális dugó a városban, amikor az áhított melóhelyre megyek állásinterjúra.
Legyen szó régóta dédelgetett utazásról, időszűkösségről, miért pont akkor kell történnie valaminek, amikor nagyon nem kéne?
Vagy talán nem is akarjuk igazán, félünk, esetleg kételkedünk magunkban?
Rettegek, hogy kifutok az időből. A tudat, hogy ha azt a prezentációt nem küldöm el megbukom. Tartok attól, hogy alkalmatlan vagyok arra a munkára, esetleg nem is vagyok nekik szimpatikus. Van annak oka, hogy nem voltunk ott az utaslistán, vagy már annyira felcsigáztam magam hetekkel előtte a paranoiás gondolataimmal, hogy a negativitásommal egyenes arányba jött a kellemetlenség?
Ilyen helyzetekben megállok és felteszem magamnak a következő kérdéseket: Lehetséges? Megérdemlem?- Majd azt mondom: Elhiszem, hogy igen. Igen akarom, megtehetem, megérdemlem.
Aztán Dávid odafordult hozzám- Minden oké, a légitársaság hibázott, rohanjunk, 10 percünk van a becsekkolásig.- Fuh, még fel sem eszméltem a nagy elmélet-gyártásaimból. Kapkodtam a bőröndömet, szedtük a lábainkat, és meg se álltunk Tokióig.
