Just a gigolo 6. rész – Az első hazugság

“Egyébként Márk vagyok.
– Márk, az angyal?

– Pontosan.
– Én meg Lívia. És nem angyal.
– Örvendek.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Beterelem abba a kávézóba, ahonnét pár perce távoztam. Bence, a pultos csodálkozva bámul rám, de aztán mindentudóan somolyog. Á, nő van a dologban, mondja a tekintete. Már nem csodálkozik.

– Hadd hívjam meg valamire! – mondja Lívia sietősen. Mintha zavarban lenne.
– Szó sem lehet róla! Tudom, hogy kávét kér, legyen a vendégem! Én most ettem nemrég, de talán egy újabb kávé még belém fér.

 
 

Elmosolyodik, de nem oldódik.

– Rendben, kedves őrangyal! Köszönöm, hogy újfent megment!
– Tudom a dolgom – válaszolom buzgón.

A kávé isteni, mint mindig. Erős és zamatos. Szinte újjászületik tőle az ember.

– Hová igyekezett ennyire? – kezdem a beszélgetést.
– Ingatlanos vagyok, de inkább cégeknek hajtunk fel megfelelő irodákat, házat, nem magánszemélyeknek. Most is az egyikhez siettem. Korán indultam el, mert nagyon zavar, hogy a kocsim nélkül nem tudom kiszámítani az időm. De estefelé meglesz.
– És az anyukája?
– Ne haragudj, de természetesebb lenne, ha tegeződnénk, nem bánod? – veti fel, én meg örülök, hogy nem kell tovább gondosan magázódnom.

Lívia szép nő, az a fajta, aki vagy nincs tisztában vele, vagy nem érdekli. Arcbőre szinte hibátlan. Ha beszél, megelevenedik az arca.

– Örömmel! Nem zavar, ha faggatlak?

Elneveti magát. Végre először, felszabadultan.

– Vajon hány ember nem szeret önmagáról beszélni? – kérdi.
Én tudom a választ, de nem szólok semmit.

– Érdekel, hogy miért nincs melletted senki, aki segíthetne így kora reggel – folytatom.

Azzal megmerevedik.

– Azt hiszem, mégis korai kiadni magamat egy idegennek. De te nyugodtan mesélhetnél. Azon túl, hogy nők cipőjét szabadítod ki holmi résekből, mivel foglalkozol?

Életem során soha nem szégyelltem, hogy pénzért nőket kísérgetek, és egyes alkalommal a szolgáltatás szélesebb skáláját is nyújtom. De ott, azon a délelőttön, nézve a lányt, akinek hatalmas, barna szemében ártatlanság ült, nem tudtam megmondani az igazat. Hogy lehet ezt jól tálalni egy idegennek, hogy az ne riadjon meg? Vajon van-e értelme elmondani?

A másik, ami megrettentett, hogy megijedtem ettől a felismeréstől. Eddig soha nem kellett szembesülnöm azzal, hogy nem merek igazat mondani. Gondoljon, ki mit akar, ez volt az elvem, elvégre az én életem. Erre most hirtelen megkukulok.

– Valami titkos munkád van? – kérdi furán méregetve. – Mert azt nem hinném, hogy életmentő vagy és egy asztal mögött várod az áldozatokat.

Mosolygok és vadul teker az agyam. Ha őszinte leszek, vajon elképed? Azt képzeli majd, hogy fűvel-fával összefekszem? Ez óriási tévedés, de még a baráti körömben is sokan gondolták ezt addig, amíg fel nem világosítottam őket. Az ítélkezés szabadságát azonban senkitől nem vonhatom meg.

– Valóban nem vagyok őrangyal, pontosabban csak ritkán. Író vagyok.

Erre felélénkül.

– Mi is a neved? – kérdi lelkesen. – Lehet, hogy már olvastam is tőled
– Nem hinném, mert álnéven írok. Főleg külföldi lapokba.
– Ez nagyon izgalmas. Ezért húzott be neked valaki? – töpreng hangosan. – Minek az álnév?
– Szabadságot ad. Nem kell megmagyaráznom a gondolataimat senkinek.

Ezt a baromságot ott találom ki, de nagyon elégedett vagyok magammal. Nem, nem mondhatom meg ennek a lánynak, hogy gigolo vagyok. Erre az egyik ismerősöm durvább szót használt. Rohadtul nem érdekel, mert én ebből jól élek, ő pedig járjon csak be az irodába ügyintézni. Hosszú évek alatt megszoktam, hogy kapok hideget-meleget. Pedig ez is egy munka, se több, se kevesebb.

Már nyitja is szólásra a száját, amikor megszólal a telefonja.
Felveszi, elkomorodik, és fél kézzel csomagolni kezd.

– Mennem kell! Vár az ügyfél meg életem legnagyobb üzlete.

Feláll, és majdnem elejti újra a mappákat. Rám néz, megrántja a vállát, és már el is tűnik. Tulajdonképpen semmit nem tudok meg róla, hiszen a kérdéseimet félresöpörte.

Egyben azonban biztos vagyok: ez a nő érdekel engem. Szeretném nevetni látni.

A tükörkép, amellyel az ajtó mellett találkozom kifelé menet, egy olyan ember képét mutatja, aki engedi magának plusz érzelmeket.

Megszólal a telefonom és látom, Eszter keres. Kéri, hogy vigyem vissza a kocsit, de azonnal, mert Albert elment, és így nincs esélye, hogy találkozzak vele. Nem értem, miért kellene rettegnem tőle, de aztán megtapogatom az orrom és figyelmeztetem magam: ez a nő valószínűleg sokkal többet hazudott rólam, mint ahogy azt sejtem. És hogy nem mosott tisztára, az világos. A hazugságot azonban meg kell fizetnie. Bőségesen.

Azt válaszolom, hogy azonnal, de még nem indulok el. Lehet, hogy ideges lesz, én mégis arrafelé kanyarodom, amerre Lívia. Nem kértem el az elérhetőségét. Halálosan bénának érzem magam, mert máskor ilyesmivel nem vacakolok, most meg homlokegyenest máshogy viselkedtem, mint azt elvártam volna magamtól.

A lánynak azonban nyoma sincs. Hogy is lenne? Visszacaplatok a lakásomhoz, és kitolatok a Lexus-szal. Próbálom kiverni a fejemből vadonatúj ismerősöm, kevés sikerrel. Gondosan az útra koncentrálok. A forgalom a megszokottnál erősebb. A nap vakítóan világít, de semmi nem zavar annyira, mint a hazugságom. Vajon, ha igazat mondtam volna neki, érdekeltem volna? Nem hinném.

Eszter azonnal nyitja a garázsajtót. Begurulok és várok. Nem mondja, hogy menjek fel, és ez furcsa. Szeretem személyesen tisztázni a dolgokat. A jobbhorog és a kiesett munka nem maradhat kifizetetlen.

Előző rész

Just a gigolo – 7. rész – Az átverés

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here