Könyvesbolt Dalmáciában 6. rész – Egy új élet kezdete?

" - Akkor én el is köszönök, mert vár a meló! – felelte a taxis, és már kint is volt az ajtón kívül. - Magam is így teszek, de megmutatom a szobáját! Ne számítson sokra, de egy heverőt szereztem, hogy legalább legyen hová letennie a fejét az elején! Jöjjön, erre van az emeleten, aztán békén hagyom. Holnap is nap van!Azzal elindult felfelé a fényesre kopott lépcsőn. Rozi követte, és bár alig állt a lábán, valami ismeretlen boldogság töltötte el. Nem hiányzott neki senki és semmi. Egyet akart csak: végre álomra hajtani a fejét ebben a gyönyörű és ígéretes városban."

Ivo, az öreg bajuszos tengerész csak jó fél órával később esett be a kőház kopott ajtaján. Még a zár se működött rendesen, de Rozit nem zavarta, amikor egy ládán ülve elnyomta az álom.

 – Nono, szépasszony! Micsoda dolog ez? Itt alukálni ebben a szép városban? Azt hittem, rég a várost járja, vagy épp azon töpreng, mit hová tegyen majd! – A ráncos arcú, de mosolygós medve megcsóválta a fejét. Hetven felett lehetett, de letagadhatott volna tízet.

 
 

 – Jaj, ne haragudjon, csak annyi minden volt mostanában, és kicsit elfáradtam! Üdvözlöm, mondja Ivo, maga lát fantáziát ebben az egészben? – A nő álmosan megdörzsölte a szemét, közben el is felejtette, hogy ezáltal szétkente a szemfestékét. Úgy nézett ki, mint akinek alaposan behúztak egyet, ám erről nem tudott. A tulajdonos azonban volt annyira tapintatos, hogy nem tette szóvá.

 – Mindegy, hogy én mit hiszek! Maga dönt, és ha szívét-lelkét beleteszi, nem hiszem, hogy nem lesz vevője. Mintha azt mondta volna, hogy több nyelven is lesznek könyvek, gondolom a városról is, meg a kávé, no, akkor nem lehet baj.

 – Képeslapokra és ajándéktárgyakra is gondoltam, lehet, hogy pár ékszerre is, majd meglátjuk, milyen beszállítót találok. Csinos kis üzletet szeretnék, ahol az emberek ejtőznek egyet, de nem felejtenek el vásárolni…

 – Nem tudom, számít-e, de én hiszek magában. Érzem, hogy nem bóvlit fog árulni, hanem olyasmit, amire itt nagy a kereslet: minőségi holmikat, amelyeket örömmel visznek haza az emberek Dubrovnikból.

Rozinak jólesett minden szó, minden biztatás, mert ő maga nem volt ennyire bizalommal teli. Ám a férfi a hosszú, fehér vászonnadrágjában, fehér ingében mintha valami földreszállt angyal lett volna, aki azt a feladatot kapta, hogy lelket leheljen belé.

 – Mondja, miért adja el a helyet? Jó környék, csinos is, kezdhetne vele valamit – jegyezte meg kedvesen.

 – Én ehhez már nem vagyok elég fiatal. A feleségem pár éve meghalt, gyerekünk nincs.  Nekem a legnagyobb örömöm az, ha hajnalban kimehetek a vízre és bedobom a hálóm. Nem vágyom nagy dolgokra, az egészséget ma már mindennél többre tartom. Úgy látom, magának is szüksége van egy kis nyugalomra. Ezért nem srófolom fel az árat, ugyan minek? Ha pár ezer euróval több lenne, ugyan mire mennék vele? – legyintett és még mindig mosolygott.

 – Maga nem mindennapi figura, ugye tudja? – kérdezte ellágyulva.

 – Azt meghiszem! – szólalt meg ekkor valaki. Mindketten meglepetten fordultak az ajtó felé, ahol az előbbi taxis állt, és egy bézs táskát lóbált a kezében.

 – Ejnye, Zorán, csak nem hallgatóztál? – mordult rá Ivo cseppet se barátságtalanul. – A táskád is igen mutatós darab!

Rozi elnevette magát. A táska az övé volt, és azonnal tudta, hogy bent felejtette a taxiban, miközben a pénztárcáját szorongatta.

 – Hogy tennék én ilyet? Eszemben sem volt, hiszen látom, hogy el akarod csábítani az ifiasszonyt! – hangzott a válasz.

 – Ötven múltam, ez nem vicces! – sértődött meg a vendég.

 – Ötven? – döbbentek meg egyszerre. – Azt hittük…No, jobb, ha nem is mondom…

 – Azt jól teszi! Köszönöm a táskát! Észre se vettem, hogy elhagytam! Még jó, hogy vannak ilyen becsületes emberek, mint ön.

 – Zorán az unokaöcsém! A nővérem fia. – A halász tekintetével elidőzött az érkezőn. – Szóval, bízhat benne, bár nagy nőcsábász! – kacsintott egyet Ivo, mire a férfi zavarba jött, és hirtelen azt se tudta, letegye-e a kézitáskát vagy átadja.

Odakint csend volt, és hirtelen mindhárman elhallgattak. Volt a pillanatnak valami különös varázsa. Mintha ők hárman már rég ismerték volna egymást, ami persze lehetetlennek látszott, az is volt, mégis megérintette őket valami furcsa sugallat a múltból, amire nem volt magyarázat.

Rozi törte meg a varázslatot. A táskáért nyúlt, majd kikotorta belőle a rejtett rekeszbe zárt tízeurósok egyikét.

 – Ez a magáé! – nyújtotta a srácnak. A srác, aki talán Ivohoz és hozzá képest volt csak fiatal, megrázta a fejét.

 – Csak nem akar megsérteni? – kérdezte ingerülten. – Inkább hívjon meg egy adag fagylaltra, ha újra találkozunk! Rendben?

Rozi óvatosan végigmérte. Ez valami randi akarna lenni, kérdezte magától, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Persze, randi, ugyan már… A kedvesség nem egyenlő a flörttel, torkollta le ostobaságát.

 – Egyértelmű! Örömmel! Hogy is mondják maguknál? Hvala?

 – No, nézd csak, az új tulaj meg akarja tanulni a nyelvünk! – kacagott Ivo. – Úgy mondják, hvala lijepo! Így köszönje meg, aztán jöhet a sladoled. A fagylalt, no!

Jó itt lenni, gondolta a nő. Van a levegőben valami, amitől más érzések kelnek szárnyra az emberben, mint otthon. Valami meghitt, ismerős, de nem tolakodóan bizalmas.

 – Akkor én el is köszönök, mert vár a meló! – felelte a taxis, és már kint is volt az ajtón kívül.

 – Magam is így teszek, de megmutatom a szobáját! Ne számítson sokra, de egy heverőt szereztem, hogy legalább legyen hová letennie a fejét az elején! Jöjjön, erre van az emeleten, aztán békén hagyom. Holnap is nap van!

Azzal elindult felfelé a fényesre kopott lépcsőn. Rozi követte, és bár alig állt a lábán, valami ismeretlen boldogság töltötte el. Nem hiányzott neki senki és semmi. Egyet akart csak: végre álomra hajtani a fejét ebben a gyönyörű és ígéretes városban. Ennek semmi akadálya nem volt, mert fél óra múlva, egy zuhannyal a háta mögött olyan békésen szundított el, hogy eszébe se jutott, hogy a bejárati ajtót elfelejtette bezárni.

Folytatjuk…

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here